– Ki ne tedd innen a lábad, te szemtelen! Ha még egyszer megmutatod magad, megkeserülöd! – szűrte a fogai között az anyósa.
– Meg se próbáld! – Erzsébet olyan hirtelen perdült meg, hogy a köves fülbevalói meglendültek, apró fénycsíkokat szórva a falra. – Amíg az Istvánék itt vannak, nem akarlak látni! Maradj a kis kuckódban, és maradj csöndben!
Anna a konyha résnyire hagyott ajtajánál állt, ujjai között egy konyharuhát gyűrögetve. A nyíláson át figyelte, ahogy az anyósa a dohányzóasztalon igazgatja a művirágcsokrot, eligazítja a szalvétákat, és katonás rendbe állítja a kristálypoharakat a tálcán.
– Anya, talán nem kellene ennyire… – próbálkozott Gábor, de Erzsébet egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta, mintha csupán egy zavaró rovart hessegetne el.
– Még az hiányzik, hogy nevetségessé váljak! Idejönnek az Istvánék, meglátják ezt a… – kereste a szót, ajka megfeszült – meglátják őt, és mit gondolnak majd? Hogy a fiam akárkit hazahozott?
Anna hangtalanul becsukta az ajtót. A gyomra görcsbe rándult, de igyekezett egyenletesen lélegezni. Három éve lakik ebben a pécsi belvárosi lakásban, és valahányszor vendégek érkeznek, úgy tüntetik el, mintha szégyellnivaló volna. Mint egy repedt porcelánt, amit nem tesznek ki a vitrinbe.
Néhány perc múlva megszólalt a csengő. Anna hallotta, ahogy az anyósa édeskés hangon üdvözli a vendégeket, a kabátok susogását, a puszik csattanását. Gábor nevetése is felcsendült – az a könnyed, társasági kacaj, amelyet vele sosem használt.
A szobája ablakához lépett – ahhoz a „lyukhoz”, ahogy Erzsébet nevezte –, és kibámult az esti utcára.
Október volt, a sötétség gyorsan rátelepedett a városra. A szemközti házak ablakaiban sorra gyúltak ki a fények. Anna arra gondolt, vajon hány nő áll most hasonlóan egy ablak mögött, elrejtve a saját otthonában? Hányan váltak láthatatlanná ott, ahol a leginkább jelen kellene lenniük?
Győrben nőtt fel, egyszerű, dolgos családban. Az apja gyárban dolgozott, az anyja könyvtáros volt. A technikum befejezése után Pécsre költözött, albérletet vett ki a város szélén, és egy fogászati rendelő recepcióján kapott állást. Ott találkozott Gáborral. Kezelésre érkezett, magabiztos mosollyal, könnyed tréfákkal. Meghívta kávéra. Akkor figyelmesnek tűnt. Vagy talán csak ő látott bele többet?
– Anna, hozz még jeget! – hallatszott be a nappaliból Gábor hangja, abban a lekezelő tónusban, amely inkább szólt egy alkalmazottnak, mint egy feleségnek.
Kivette a jégkockatartót a fagyasztóból, és kivitte. A nappalit nehéz parfüm és konyak illata lengte be. Az István házaspár elegánsan ült a kanapén, Erzsébet pedig ragyogó arccal foglalt helyet mellettük, mintha ünnepi díszben volna.
– Ó, megérkezett a kis segítség – jegyezte meg az anyósa anélkül, hogy ránézett volna. – Tedd le, aztán menj vissza.
Az idősebb asszony, Mária, hűvös tekintettel végigmérte Annát.
– Ő kicsoda? Új házvezetőnő?
A levegő megdermedt. Anna letette a tálat az asztalra, majd felegyenesedett. Gábor a telefonját bámulta, mintha semmit sem hallana. Erzsébet szája sarkában erőltetett mosoly feszült.
– Ugyan, Mária! Csak egy távolabbi rokon. Néha besegít a háztartásban.
Rokon. A saját fia feleségére mondta ezt.
Anna belsejében valami átkattant. Halk, mégis visszafordíthatatlan mozdulattal. Lassan megtörölte a kezét a kötényében, majd kibogozta a derekán a csomót. Gondosan összehajtotta az anyagot, és a szék háttámlájára fektette.
– Én vagyok a felesége – szólalt meg nyugodtan, tisztán artikulálva. – Gábor három éve vett el.
Erzsébet olyan hirtelen pattant fel, hogy a kávéscsésze felborult, barna foltot hagyva az abroszon.
– Hogy merészelsz ilyet?! Azonnal menj ki innen!
– Nem – felelte Anna, és most először nem sütötte le a szemét. – Nem fogok eltűnni a saját lakásomból.
Gábor végre felnézett. Arcán bosszúság és tanácstalanság keveredett, mögötte ott bujkált a jól ismert bizonytalanság.
– Anna, kérlek, ne rendezz jelenetet. Menj be, majd később beszélünk.
– Később? – keserű mosoly jelent meg az arcán. – Három éve mindig „később” van. Ha anya nem figyel. Ha nincsenek vendégek. Ha mindenki alszik. Én nem várok tovább erre a soha el nem jövő pillanatra.
Az István házaspár feszengve ült, láthatóan nem ilyen estére számított. Erzsébet arca bíborszínűre váltott.
– Hálátlan teremtés! Befogadtalak, enni adtam, ruhát biztosítottam, erre így hálálod meg?
– Nem könyöradományból élek itt – válaszolta Anna egyre erősebben csengő hangon. – A fia feleségeként költöztem ide. De ön az első naptól kezdve gondoskodott róla, hogy szolgának érezzem magam, ne családtagnak.
Kiment az előszobába, leemelte a fogasról a táskáját, majd magára kapta a kabátját. Ujjai ismét remegni kezdtek, de most nem a félelemtől, hanem attól az elszántságtól, amely lassan végigáradt benne. Megfogta a kilincset, és egy pillanatra lehunyta a szemét, miközben a nappaliból felbolydult hangok szűrődtek ki utána.