Amikor végre újra bekapcsolta a telefonját, a kijelző szinte felizzott az értesítésektől. Harmincnyolc nem fogadott hívás Gábortól, tizenkettő Erzsébettől. Egyetlen üzenet is érkezett az anyóstól: „Gábornak szívpanaszai vannak. Most boldog vagy?”
Anna ajkán halvány mosoly futott át. Ismerte ezt a játszmát. A betegséggel való zsarolás régi, bevált eszköz volt. Hol a fejfájás, hol az ingadozó vérnyomás, hol a mellkasi szúrás – mindig akadt valami, ami miatt Gábor rohant, mindent félredobva.
Most azonban már nem az ő felelőssége volt.
Rövid választ írt: „Hívjanak mentőt. Nem megyek vissza.”
Az első interjúra egy, a pécsi belváros közelében működő magánklinikán került sor. Anna elővette az egyetlen elegáns ruháját, gondosan sminkelt, és kihúzott háttal lépett be az épületbe. A főorvos, Katalin, ötvenes éveiben járó, határozott tekintetű asszony volt. Figyelmesen átolvasta az önéletrajzot, majd kérdéseket tett fel a korábbi munkáiról.
– Három év kihagyás szerepel itt. Mi ennek az oka?
Anna egy pillanatra elhallgatott. Mondja el az igazat? Hogy a férje és az anyósa eltiltotta a munkától? Hogy dísznek tartották otthon, mint egy ketrecbe zárt madarat?
– Családi okok – felelte végül nyugodtan. – De most teljes munkaidőben szeretnék dolgozni.
Katalin bólintott.
– Recepciós-adminisztrátort keresünk. Váltott műszak, kezdetben szerényebb fizetés, viszont hosszú távon van előrelépési lehetőség. Egy hét múlva tudna kezdeni?
– Igen – mosolygott Anna. És ez a mosoly hosszú idő óta először volt valódi.
Este Nóra konyhájában ültek, olcsó dobozos bort töltöttek bögrékbe, és felszabadultan nevettek.
– Felvettek! Újra dolgozni fogok! – ujjongott Anna.
– Büszke vagyok rád – koccintott vele Nóra. – És Gábor? Még mindig ostromol?
– Hív, ír, könyörög. Nem reagálok.
– Jól teszed. Tudja meg, milyen, amikor elveszít valakit.
Csakhogy Gábor nem vont le tanulságot. Három nappal később ott állt a ház előtt. Anna épp Nórától tartott haza, bevásárlószatyorral a kezében, amikor meglátta. A férfi beesett arccal, gyűrött ingben várakozott; mintha évek teltek volna el azóta, hogy utoljára látta.
– Anna, beszélnünk kell.
– Nincs miről – próbált elmenni mellette, de Gábor megfogta a karját.
– Anyám nagyon rosszul van. Folyton felszökik a vérnyomása, marékszám szedi a gyógyszereket. Az orvosok szerint a stressz az oka. Miattad.
Anna lassan kiszabadította a kezét.
– Miattam? Három évig tűrtem a megaláztatást. Úgy bánt velem, mint egy cseléddel, és te hallgattál. Mindig őt védted.
– Tudod, milyen természet… Kibírhattad volna. Egy kis alkalmazkodás…
– Alkalmazkodás? – a hangja megemelkedett. – Három évig csak alkalmazkodtam! Főztem, mostam, takarítottam, és eltűrtem, hogy senkinek nézzenek. És mi változott? Semmi!
– Gyere vissza. Beszélek vele. Meg fog érteni.
– Nem – rázta meg a fejét Anna. – Élni akarok, Gábor. Nem félelemben létezni. Munkám van. Saját életem lesz. Nélkületek.
Sarkon fordult, és belépett a házba. Gábor még utána szólt, de nem nézett vissza.
Nóra lakásában meleg és friss borscsillat fogadta. Anna csendben leült az asztalhoz.
– Itt volt? – kérdezte Nóra.
– Igen.
– És?
– Megmondtam, hogy nem megyek vissza.
Nóra elé tette a tányért és egy szelet kenyeret.
– Erős vagy. A legnehezebb részén már túl vagy.
Anna azonban érezte: a valódi próbatétel csak most kezdődik.
A klinikán töltött napok mégis felszabadítóak voltak. Reggel nyolcra érkezett, mosolyogva fogadta a pácienseket, időpontokat egyeztetett, iratokat rendezett. Katalin szigorú, de korrekt vezetőnek bizonyult; nem faggatta a magánéletéről, nem tett célzatos megjegyzéseket. Egyszerűen hagyta dolgozni.
Egy hónap elteltével Anna kibérelt egy apró szobát Pécs egyik csendesebb részén. A bútorok régiek voltak, a tapéta megkopott, mégis a sajátja volt. Új ágyneműt vásárolt, függönyt tett fel, az ablakpárkányra pedig egy cserepes ibolyát állított. Ez az ő tere lett, ahol senki nem szabhatta meg, hogyan éljen.
Gábor hívásai fokozatosan elmaradtak. Erzsébettől érkezett még egy utolsó üzenet: „Meg fogod bánni. Isten lát mindent. Büntetés vár rád, amiért tönkretetted a családot.”
Anna törölte a számot, majd letiltotta.
Eltelt fél év.
A tavasz lassan, de határozottan költözött be Pécsre. A hó egy hét alatt eltűnt, a fák kizöldültek, az emberek könnyebb kabátban jártak. Egyik este Anna a parkon keresztül sétált haza a munkából, amikor meglátott valakit egy padon.
Gábor volt az. Összegörnyedve ült, mintha hirtelen tíz évet öregedett volna. A padnak támasztva mankók álltak.
Anna ösztönösen tovább akart menni, de a férfi felnézett, és a tekintetük találkozott.
– Anna…
A hangja rekedt és kimerült volt. Anna néhány lépésre megállt.
– Mi történt?
– Sztrók – mondta keserű félmosollyal. – Két hónapja. A bal oldalam még mindig gyenge. Az orvosok szerint a túlzott stressz és a kimerültség tette tönkre a szervezetemet.