Anna nem szólt. Nem érzett sem együttérzést, sem elégtételt – belül csupán tompa üresség maradt.
– Anyám… – Gábor hangja megbicsaklott. – Ő is megbetegedett. Gyomorrák. Negyedik stádium. Az orvosok szerint legfeljebb három hónapja lehet, talán annyi sem.
– Sajnálom – felelte Anna halkan. És valóban így gondolta. De ez már nem az a bénító, önfeladó sajnálat volt, amely egykor hallgatásra és tűrésre kényszerítette.
– Azt üzente… – Gábor nagyot nyelt. – Bocsánatot kér tőled. Azt mondta, igazad volt. Hogy tönkretette az életemet. A mi házasságunkat is.
Anna tekintete elsötétült.
– A bocsánatkérés most már nem változtat semmin.
– Tudom. Én is későn ébredtem rá. Amikor elköltöztél, biztos voltam benne, hogy visszajössz. Aztán anya rosszul lett. Először csak gyomorpanaszok, aztán egyre rosszabb eredmények, végül a diagnózis. És ott maradtam vele egyedül. Én ápolom, főzök rá, beadom a gyógyszereit. És közben megértettem, milyen lehetett neked három éven át közöttünk élni.
Anna lassan leült a pad szélére.
– Mit vársz tőlem, Gábor?
– Semmit – rázta meg a fejét fáradtan. – Csak tudni akartam, hogy tisztában vagy vele: megkaptuk, ami járt. Anya kínok között haldoklik, én pedig harmincnégy évesen fél ember lettem. A cégem tönkrement, a barátaim eltűntek. Egy üres lakásban ülök a beteg anyámmal, aki most sorra kér bocsánatot mindenkitől, akit valaha megbántott. Csakhogy már mindennek vége. Túl késő.
A mankóira nehezedve feltápászkodott, és lassan elindult a sétányon. Anna utána nézett. Furcsa, kiszámíthatatlan rend szerint működik az élet – gondolta. Három esztendőn át viselte a megaláztatásokat, abban bízva, hogy egyszer minden más lesz. Három évig úgy bántak vele, mint akit szégyellni kell, akit el kell rejteni a világ elől. Most pedig mindketten összetörve, betegen, magukra maradva cipelik a következményeket.
Nem érzett diadalt. Csak csendes megkönnyebbülést. Időben lépett ki. Időben mentette meg magát.
Aznap este egy belvárosi kávézóban találkozott Katalinnal. A főorvos új lehetőséget kínált neki: vezető adminisztrátori pozíciót, jelentősen magasabb fizetéssel.
– Megbízható vagy és precíz – mondta Katalin elismerően. – Az utóbbi hónapokban hatalmasat fejlődtél. Mintha kicseréltek volna.
Anna elmosolyodott.
– Talán valóban újrakezdtem mindent.
Egy hét múlva ismeretlen számról érkezett üzenet: „Erzsébet tegnap elhunyt. A temetés két nap múlva lesz. Gábor.”
Anna végigolvasta, lassan kifújta a levegőt, majd törölte az értesítést. Nem fog elmenni. Nem bosszúból, nem haragból – egyszerűen lezárta ezt a fejezetet. Az anyósa úgy távozott, hogy az utolsó pillanatokban kimondott szavak már nem adhatták vissza az elvett éveket. Gábor pedig egyedül maradt, mert egész életében az anyját választotta a felesége helyett, a megszokott kényelmet az igazság helyett.
Anna viszont továbblépett.
Kibérelt egy kis garzont egy új építésű házban Pécsen. A felújítást saját kezűleg végezte: világos, homokszínűre festette a falakat, polcokat szerelt, új függönyöket tett fel. A szomszédasszonnyal, Ilonával is hamar megismerkedett – a hatvan körüli nő házi süteménnyel kopogtatott be hozzá, és hosszú történeteket mesélt a fiatalságáról.
A klinikán felajánlottak neki egy szakmai továbbképzést orvosi menedzsment témában. Anna habozás nélkül elfogadta.
Egy szombat reggel az erkélyen állt, kezében gőzölgő kávéval. Az udvaron gyerekek kergetőztek, tinédzserek rollereztek, idősek beszélgettek a padokon. A napfény aranylóan simította végig a házak falát, a felhők komótosan sodródtak az égen.
Megszólalt a telefonja. Nóra írt: „Hé, eltűntél! Ma este mozi? Válasszunk valami jót!”
Anna mosolyogva pötyögte vissza: „Benne vagyok. A film a te dolgod.”
Kiitta a kávét, letette a csészét, és nagyot nyújtózott. A levegőben tavasz illata keveredett az újrakezdés ígéretével.
Gábor és az anyja szembenéztek a következményekkel – nem azért, mert ő ezt kívánta, hanem mert az élet maga egyenlítette ki a számlát. Aki másoknak fájdalmat okoz, végül gyakran a saját magányával marad. Erzsébet félelemmel telve távozott, mert sosem tanulta meg, hogyan kell szeretni. Gábor jövő és család nélkül maradt.
Anna pedig új fejezetet nyitott. Nem bizonyítási vágyból, nem bosszúból. Hanem mert joga volt hozzá.
Visszalépett a szobába, farmert és könnyű blúzt öltött, vállára kapta a táskáját. A tükörből egy nyugodt, tiszta tekintetű nő nézett vissza rá – nem az a megtört, bizonytalan asszony, aki éveken át félelemben élt, hanem valaki, aki végre szabad.
Kilépett a lépcsőházba, lesétált az utcára, és a napfénybe lépett. A múlt árnyai mögötte maradtak. Előtte pedig ott húzódott a jövő – ismeretlen, de a sajátja.
És ez éppen elég volt.