A mellkasában kavargó érzés már nem félelem volt. Inkább valami sistergő erő: indulat és megkönnyebbülés különös elegye.
– Hová indulsz? – pattant fel végre Gábor a fotelből. – Teljesen elment az eszed?
Anna még a küszöbön állt, onnan fordult vissza. Végigmérte a férfit, akit egykor rajongva szeretett – azt az embert, aki virágcsokrokkal lepte meg, verseket szavalt neki, és esküdözött, hogy mindig mellette áll majd. Ugyanazt, aki az esküvő után alig két héttel „segítségnek” nevezte őt a saját anyja előtt.
– Nem vagyok többé a cselédetek – mondta halkan, de rendíthetetlenül. – És a hallgatásotok fedezéke sem leszek. Élj úgy, ahogy akarsz.
Az ajtó mögötte tompán csukódott be, mégis véglegesnek hangzott. A lépcsőházban festékszag és dohos levegő keveredett. Anna a falnak támaszkodott, lehunyta a szemét. A szíve vadul vert, mintha ki akarna szakadni a helyéről.
Előhalászta a telefonját, és tárcsázta Nórát – az egyetlen barátnőt, akivel az elmúlt három év alatt is sikerült megtartania a kapcsolatot.
– Nóri… átmehetnék? Csak pár napra… Igen… igen, történt valami.
A pécsi metró zsúfolt volt, mint mindig csúcsidőben. Anna a tömegbe szorulva állt, idegen könyökök és táskák nyomódtak neki, valaki a sarkára lépett. A levegőben nedves kabátok és automatából főtt, olcsó kávé szaga terjengett. Mélyet lélegzett. Ez a hétköznapok illata volt – azé az életé, ahol mindenki a saját útját járja, és senkinek sem kell szerepet játszania.
A szerelvényben fullasztó hőség uralkodott. Az ajtó mellett kapaszkodott, és az üvegben visszatükröződő arcát figyelte. Harmincegy éves. Sápadt bőr, karikás szemek, összefogott haj. Mikor nézett utoljára úgy tükörbe, hogy nem azon gondolkodott, vajon elég észrevétlen-e?
A készülék rezgett a kezében. Gábor hívta. Öt elszalasztott hívás. Anna szó nélkül lenémította.
Nóra egy kilencemeletes panelházban lakott Pécs egyik lakótelepén. Otthoni ruhában, kinyúlt pólóban nyitott ajtót, és kérdés nélkül szorította magához Annát.
– Teát főzzek? Vagy inkább bontsak valami erősebbet? – kérdezte félmosollyal.
– Elég lesz a tea – felelte Anna, miközben ledobta a kabátját, és lehuppant a kissé kopott kanapéra. – Még nem akarok menekülni a valóság elől.
Nóra két bögrével tért vissza, leült mellé, maga alá húzta a lábát.
– Hallgatlak.
Anna először csak az esti jelenetet mesélte el – Istvánéknál tett látogatást, Erzsébet megjegyzéseit, Gábor hallgatását. Aztán a szavak megállíthatatlanul ömleni kezdtek belőle, mintha átszakadt volna benne egy gát. Beszélt arról, hogyan éreztették vele már az első napon, hogy nem közéjük tartozik. „Nem a mi világunkból való”, „nincsenek megfelelő kapcsolatai”, „vidéki lány” – idézte fel Erzsébet mondatait. Eleinte Gábor még kiállt mellette, később azonban egyre gyakrabban értett egyet az anyjával.
Elmondta, miként csúszott bele észrevétlenül a házvezetőnő szerepébe: főzött, mosott, takarított, szervezett, de amikor vendégek érkeztek, nem ültették az asztalhoz. Egy alkalommal Erzsébet azt mondta neki: „Ne hozz ránk szégyent, maradj inkább a szobában.” Gábor akkor is hallgatott.
– Anna… – Nóra megszorította a kezét. – Miért nem szóltál erről eddig?
– Mert szégyelltem – suttogta, és túl forrón kortyolt a teába. – Mindenki azt mondta, milyen szerencsés vagyok: belvárosi lakás, jó család, művelt anyós. Mit mondhattam volna? Hogy otthon csak megtűrt személy vagyok? Hogy a férjem mindig az anyját választja?
Nóra nem faggatta tovább, csak csendben simogatta a kezét. Odakint morajlott az esti Pécs: kutyaugatás, gyerekzsivaj, csapódó kapuk hangja keveredett a levegőben.
– Maradj nálam, ameddig szükséges – mondta végül határozottan. – Kitaláljuk, hogyan tovább.
Anna az éjszaka nagy részét ébren töltötte a kihúzható kanapén. A plafont bámulta, és végiggondolta az elmúlt három évet. Egykor hitt abban, hogy a szerelem mindent megold. Hogy Gábor majd megváltozik, hogy Erzsébet idővel elfogadja. De az ember csak akkor változik, ha akar. Gábor pedig nem akart.
Reggel a telefonja tele volt nem fogadott hívásokkal a férjétől. Nem sokkal később üzenet érkezett Erzsébettől: „Hagyd abba ezt a hisztériát, és gyere haza. Ne járasd le a családot.”
Anna egyszerűen kikapcsolta a készüléket.
Nóra nyolc körül elindult dolgozni, kulcsot és egy cetlit hagyott az asztalon: „Érezd magad otthon. A hűtő tele.”
Anna hosszú zuhanyt vett – talán hónapok óta először úgy, hogy nem sietett. Kávét főzött, és az ablak mellé ült. Lent az udvaron idős asszonyok sétáltatták a kutyáikat, anyák vitték óvodába a gyerekeket. Egyszerű, őszinte jelenetek voltak ezek, mindenféle képmutatás nélkül.
Elővette a laptopját, megnyitotta az e-mailjeit, majd az önéletrajzát, amelyhez három éve nem nyúlt. Erzsébet annak idején megtiltotta, hogy munkát vállaljon: „Nincs szükséged fizetésre, mi gondoskodunk rólad.” A gondoskodás azonban inkább hasonlított aranykalitkára.
Délre hat különböző klinikára küldte el a jelentkezését. Estére két helyről vissza is írtak: állásinterjúra hívták.
A telefont csak másnap kapcsolta vissza.