– Hol voltál egyáltalán, amikor összepakolt? – sziszegte Mária.
– Itt. Részeg voltam.
– Sejtettem! – csapta össze a kezét az asszony. – Hát persze, hogy ittál. Te bódultan ültél, ő pedig már rohant is a napsütésbe azzal a szeretővel. Semmi sem szent neki! Te meg csak gubbasztasz, mint egy kivert kutya. Szégyelld magad! Azonnal kelj fel, eredj utána, hozd vissza!
Gábor kesernyés félmosollyal rázta meg a fejét.
– Ugyan miért, anya? Világosan megírta: „Viszlát.” Ennél egyértelműbb nem is lehetne. És különben is… – vállat vont – most már mindene megvan. Pénz, útlevél, talán még az a bizonyos boldogság is.
– Jaj, Gábor, édes fiam… milyen ostoba vagy – sóhajtotta Mária, majd lassan leereszkedett a székre. Tekintete a padlóra tapadt. – Mindent én rontottam el. Neked kellett volna megvenned Eszternek azt a jegyet, nem nekem kierőszakolni.
Eltelt egy hónap, de Eszter nem jelentkezett.
A közösségi oldalakon közzétett képekből Mária tudta meg, hogy nem is Törökországban járt, hanem Cipruson. Onnan Rómába repült, majd Párizsba. Minden fotón ragyogott: nevetett, pózolt az Eiffel-torony előtt, füstös lazacszín ruhában. A szakállas férfi neve Balázs volt – elvált üzletember, aki Európában élt.
Az egyik bejegyzés alá Eszter ezt írta: „Amikor egy nő feladja, hogy csodát várjon a férjétől, kénytelen maga megteremteni.”
Nem sokkal később megérkeztek a válóperes iratok is. Gábor bele sem nézett igazán; gépiesen aláírta, majd visszavitte a postára.
A konyhában Mária ült, haja néhány hét alatt feltűnően megőszült. Halkan motyogta maga elé:
– Csak azt akartam, hogy a fiam boldog legyen… Most meg egyedül maradt. Tengerről álmodott, és végül csak szégyen és magány jutott neki…
Újabb két hét telt el. Egy délután megszólalt a csengő.
Gábor kelletlenül ment ajtót nyitni. A küszöbön Eszter állt – ápoltan, elegánsan, napcsókolta bőrrel. Egy pillanatig azt hitte, káprázik a szeme.
– Szia, Gáborkám! – lépett be könnyedén, mintha csak tegnap ment volna el. – Néhány holmit el kell vinnem. Régi fotókat, iratokat. Ugye nem gond?
A férfi némán bólintott. Kis idő múlva mégis megszólalt:
– Boldog vagy… Balázzsal?
– Igen. Nagyon is. De ami a legfontosabb: megbecsül. Te sosem becsültél.
– Azért, mert akkor anyádnak vettem jegyet, nem neked?
– Nem ezért, Gábor. Hanem mert mindig őt választottad helyettem. Mindig. Az autóvásárlásnál, a nyaralásnál, és még akkor is, amikor csak egy estét szerettem volna veled kettesben tölteni.