…ott valóban nem volt könnyű az élet — folytatta kis szünet után. — Olyannyira nem, hogy végül egy helybéli ápolónőt vettem feleségül. Azt hittem, közös erővel mindent kibírunk. Négy évig bírtuk egymás mellett.
Elhallgatott egy pillanatra, majd csendesebben tette hozzá:
— Az italhoz menekült. Azt mondogatta, a hideg ellen védekezik vele, hogy belülről melegítse magát. Én azonban orvosként pontosan tudtam, hogy ez nem egyszerű szokás, hanem betegség. És az ilyen baj az idő múlásával csak súlyosbodik. Végül nem maradt más választásunk: elváltunk. Én pedig továbbálltam.
Réka figyelmesen hallgatta, majd óvatosan kérdezett:
— És miért jöttél ide, a faluba? Hiszen korábban városi kórházban dolgoztál.
Balázs elmosolyodott.
— Újra próbára akartam tenni magam. Itt egészen más körülmények vártak. És talán… — játékosan ránézett — talán sejtettem, hogy te is itt élsz egyedül.
Mindketten elhallgattak. A csend most nem volt terhes, inkább meleg és várakozással teli. Aztán egyszerre mosolyodtak el.
— Réka — szólalt meg végül a férfi komolyan —, légy a feleségem. Azt érzem, mintha ugyanannak az egésznek két darabja lennénk.
A nő szíve hevesebben vert.
— Én is ezt érzem — suttogta. — Csak… az a néhány év köztünk. Öt évvel idősebb vagyok nálad. Tudom, hogy fontos vagy nekem, mégis visszatart ez a gondolat.
Balázs nevetve csóválta meg a fejét.
— Nem is öt, csak négy és fél. És ennyi igazán nem számít. Melleted sokszor én érzem magam idősebbnek. Ráadásul ragyogóan nézel ki. Talán a vidéki levegő teszi.
Közelebb lépett.
— Réka, válaszolj. Elfogadod a kérésemet?
A nő mély levegőt vett.
— Igen.
Három esztendő suhant el szinte észrevétlenül. Balázs és Réka harmonikus, kiegyensúlyozott életet éltek. A nő néha még hálát is érzett a sors iránt — sőt, egykori férje iránt is —, amiért annak idején magára hagyta.
Egy napsütéses délelőtt autó állt meg a házuk kapuja előtt. Az ajtó kinyílt, és egy megőszült, megöregedett férfi szállt ki: Gergő.
Tétován lépett be az udvarra, körbenézett. Réka jött ki a házból; Balázs épp nem volt otthon. Meglepetten torpant meg.
— Gergő? Hát te?
— Csak erre vitt az utam — felelte zavartan. — A szomszéd járásból jövök. Fogalmam sincs, miért, de hirtelen ellenállhatatlanul vágytam ide. Hiányoztak a régi helyek. Bár édesanyám már rég nincs köztünk… Te pedig semmit sem változtál. Egyedül vagy, vagy újra férjhez mentél? Még mindig vársz rám?
Réka nyugodtan nézett rá.
— Nem várok senkire. Nem sírok, nem bánkódom. Régen lezártam mindent. Férjnél vagyok, és boldog házasságban élek. És te hogy boldogulsz? Megőszültél rendesen… ne haragudj az őszinteségért.
A férfi keserűen elmosolyodott.
— Nem alakult fényesen az életem. Talán így büntetett meg a sors. Most harmadszor nősültem meg, és remélem, ez már az utolsó próbálkozás. A járásban lakom. Réka… sajnálom, amit tettem veled. Régóta bánom. Sokszor készültem eljönni, de tudtam, nem bocsátanál meg, és nem térnél vissza hozzám.
Hangja most is halk és udvarias volt, ahogy régen.
— Ideje mennem — mondta végül. — Nem szeretném látni a boldog férjedet. Látom rajtad, hogy szeret és te is őt. A szemed mindent elárul.
Megfordult, beszállt az autóba, és elhajtott.
Réka sokáig nézett utána. Próbálta megfejteni, mit érez. Harag nem volt benne. Talán csak egy cseppnyi szánalom — semmi több.