Réka férje mindig a higgadtság mintaképe volt: csendes, udvarias, kiegyensúlyozott ember. Gergő már huszonhárom évvel korábban is ilyen természetű volt, amikor egy nyári estén megkérte a lány kezét.
A falu határában sétáltak a folyóparton. A levegő langyos volt, a víz felszínén megcsillant a nap utolsó fénye. Gergő egyszer csak megállt, két kezébe fogta Réka kezét, és nyugodt, szinte ünnepélyes hangon megszólalt:
— Rékám, azt szeretném, ha összekötnénk az életünket. Úgy érzem, egymásnak rendelt minket a sors.
A férfi tekintete biztos volt, mintha előre tudta volna a választ. Érezte, hogy a lány szereti őt. Réka arca kipirult az örömtől, szíve hevesen vert.
— Igen, Gergő… igen! Hozzád megyek.
Mindkettőjüket boldogság töltötte el.
— Építek nekünk egy házat — folytatta lelkesen a férfi. — Édesapám segít majd, a telket is kinéztük. Gyere, megmutatom.
Kéz a kézben mentek tovább, míg egy hatalmas, öreg cseresznyefa alá nem értek.
— Ide terveztük. A fát viszont ki kell vágni, már túl koros, egyszer még rádőlhetne a házra. Ültetünk majd helyette újat.
— Csodás lesz — mosolygott Réka. — Az ablakból látni fogjuk a folyót.
Az esküvő után egy ideig Gergő szüleinél laktak, de hamarosan elkészült az új otthonuk. A férfi azonban nem állt meg: a ház másik felét is tovább építette, külön bejárattal.
— Ez majd a gyerekeinké lesz — magyarázta. — Ki tudja, talán valamelyikük itt marad a faluban. Jó, ha saját bejárata lesz.
— Milyen előrelátó vagy — dicsérte Réka, és büszkén nézett rá.
Végül nem lett nagy családjuk: egyetlen kislányuk született, Lilla. Szeretettel nevelték, mindenüket neki adták. Amikor azonban felvették az egyetemre, váratlan kijelentéssel állt elő.
— Anya, apa, ne számítsatok rám, hogy itthon maradok — mondta határozottan. — A városban akarok élni. Ott van Márk is.
Így aztán a ház másik fele üresen maradt. Réka rendszeresen kitakarította, lemosta az ablakokat, hogy minden rendben legyen, bár senki sem lakta. Gergő szinte be sem tette oda a lábát. A saját lakrészük tágas és barátságos volt, bőven elegendő kettőjüknek. Lilla a városban tanult, ők pedig kettesben maradtak.
Huszonhárom év alatt Gergő soha nem bántotta meg a feleségét. Nem emelte fel a hangját, nem volt durva szó köztük. A falubeliek tisztelettel beszéltek róluk, mint példás házaspárról.
Két nappal ezelőtt azonban minden megváltozott. Gergő a munkából hazatérve komoran leült, és szokatlan komolysággal kezdett beszélni.
— Réka, nehéz ezt kimondanom — mondta lassan. — De a közös életünk eljutott a végéhez. Manapság ez gyakran megesik… húsz év után a szerelem elhalványul. Találkoztam valakivel. Hálás vagyok neked ezért a sok évért. Lillát természetesen nem hagyom magára, segítek neki befejezni az egyetemet. Anyagi gondotok nem lesz. A ház marad a tiétek.
Beszélt még tovább is, de Réka már alig fogta fel a szavait. Leült a kanapéra, a fejében zúgott a vér. Csak a végszót hallotta tisztán:
— Bocsáss meg.
Azzal felemelte az előre összekészített bőröndöt, és halkan maga mögött behúzta az ajtót.