Kezei határozottan és precízen dolgoztak, mintha minden mozdulatát évek fegyelme és tapasztalata formálta volna tökéletesre. A helyén volt. Nemcsak fizikailag a műtőasztal mellett, hanem az életében is. És ez a bizonyosság csendes, mély elégedettséggel töltötte el.
— Eszter doktornő, ismét rózsák érkeztek! — súgta oda vidáman Krisztina nővér, miközben betolt az előkészítőbe egy tekintélyes kosár hófehér virágot. — Balázs doktor igazán tudja, hogyan kell udvarolni.
Eszter ajkán halvány mosoly jelent meg, de a tekintetét továbbra is a monitorra szegezte.
— Kitartó ember — jegyezte meg halkan. — Ha egyszer elhatároz valamit, nem tágít.
— Bárcsak az enyém is ilyen lenne! — sóhajtott Krisztina. — Nőnapra egy vízforralót kaptam. Azt is csak azért, mert az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy ünnep van.
— Balázs talán attól tart, hogy egyszer valaki elrabol innen — felelte Eszter enyhe éllel a hangjában. — Így biztosítja be magát.
A könnyed beszélgetést éles hang szakította félbe a hangosbemondóból:
„Eszter doktornő, azonnal a hármas műtőbe! Szúrt hasi sérülés, kritikus állapot!”
Eszter egyetlen mozdulattal lezárta az aktuális beavatkozást, átadta a beteget az asszisztensének, és már útközben lehúzta a kesztyűit, miközben gyors léptekkel a kijelölt műtő felé indult. Odabent feszült, sűrű levegő fogadta: a csapat már előkészítette az asztalt, a sérültről levágták a véráztatta ruhát.
Maszkot húzott, odalépett, és rápillantott az arcra.
Egy pillanatra megállt.
Nem a múlt súlya miatt. Nem is fájdalomból. Inkább egy tárgyilagos felismerés villant át rajta, mintha egy régi, lezárt fejezet címe jelent volna meg előtte.
Az asztalon Gábor feküdt.
A volt férje.
Arca beesett, borostás és sápadt volt, a megszáradt vér sötét foltokban tapadt a bőrére. Úgy festett, mint akit az utcáról szedtek össze.
Gábor még eszméleténél volt. Lassan felnyitotta a szemét, és amikor felismerte Eszter tekintetét a maszk fölött, rémült megkönnyebbülés suhant át rajta.
— Eszter… te vagy az? — suttogta rekedten. — Kérlek… segíts… Vivien… azt hazudta, hogy gyereket vár… csak a lakás kellett neki… kidobott… az utcán éltem… mindent elvesztettem… ostoba voltam… bocsáss meg… kezdjük újra… ígérem, más leszek…
Reszkető keze megemelkedett, mintha el akarná érni őt, de az ujjai erőtlenül hullottak vissza.
Eszter pillantása higgadt maradt. Nem tükrözött sem haragot, sem részvétet. Csak szakmai összpontosítást.
— András, altatás — mondta nyugodtan.
Az aneszteziológus beadta a szükséges gyógyszert. Gábor hangja elcsuklott, majd teljesen elnémult. András aggódva nézett Eszterre.
— Biztos vagy benne, hogy te akarod operálni? Hívhatok mást is…
Eszter felvonta a szemöldökét.
— Miért lenne erre szükség? — kérdezte csendesen. — Régóta nincs közünk egymáshoz. Számomra ő most nem több, mint egy beteg súlyos hasi sérüléssel. Itt nem volt feleség vagyok, hanem sebész. — Egy pillanatra megállt, majd halkabban hozzátette: — És boldog vagyok. Őszintén. Függetlenül attól, ki fekszik ezen az asztalon.
András bólintott, ám tekintete elidőzött rajta, mintha valamit észrevett volna.
— Eszter… te várandós vagy?
Eszter lesütötte a szemét. A maszk mögött meleg, csendes mosoly rajzolódott ki az arcán. Finoman bólintott.
— Igen. Még nagyon az elején járok, de már tudom. Balázsnak sem mondtam el. Ma este szeretném meglepni.
Ujjai a szike hűvös acéljára zárultak. A fém ismerősen simult a kezébe, mintha a gondolatainak folytatása lenne. Végignézett a csapaton, majd egy röpke pillanatra a mozdulatlan férfira pillantott az asztalon.
Hangjában alig észrevehető irónia csengett.
— Rendben, kollégák… lássuk el ezt a hajléktalant.
A lámpák fénye még erősebben ragyogott fel fölöttük, és a műtőben ismét csak a szakma törvényei maradtak érvényben.