– Átgondoltam – folytatta Gábor hűvös tárgyilagossággal. – Arra jutottam, hogy nincs közös jövőnk. Teljesen más életet élünk. Fogd a cuccaidat, és menj el.
Eszter mozdulni sem tudott. Mintha egyetlen ütés letaglózta volna. A hálószoba ajtaja ekkor kinyílt, és kilépett rajta egy fiatal nő. Csinos volt, magabiztos, és Eszter halványkék selyemköntösét viselte. A dereka alatt túlzottan gömbölyödő has feszült – első pillantásra is látszott, hogy nem valódi.
– Ő Vivien – mondta Gábor közönyösen. – Gyereket vár tőlem. Biztonságra van szüksége. Nekem pedig olyan társra, aki itthon van, nem pedig állandóan a kórházban. Te sosem voltál jelen. Mostantól ő lesz a feleségem.
Vivien szemlesütve elmosolyodott, és színpadias mozdulattal végigsimított a műterhességen. A jelenet annyira átlátszó és ízléstelen volt, hogy Eszterben valami végérvényesen eltört.
Nem sírt. Nem emelte fel a hangját. Nem kérdezett. Egyetlen szó nélkül megfogta a bőröndjeit, sarkon fordult, és kilépett az ajtón. Belül dermedt üresség tátongott. Olyan csend volt benne, amelyben még a fájdalom sem talált visszhangra.
Nem volt hová mennie. A családja messze lakott, más városban. Régi barátai elkoptak mellőle az évek során; a munkája és a házassága lassan minden kapcsolatot felemésztett. Egyetlen hely maradt, ahol nem érezte magát idegennek: a kórház.
Taxit hívott, és egyenesen az ügyeletesek öltözőjéhez vitette magát. A bőröndöket betolta a sarokba, majd átöltözés nélkül az orvosi szobába ment. Zoltán főorvos – őszbe hajló halántékkal, figyelmes, átható tekintettel – végigmérte. A csomagokat, az arcát, a szemében ülő némaságot. Nem kérdezett feleslegesen.
– Maradj itt, Eszter – mondta csendesen. – A kanapé szabad. Nem te vagy az első, akivel ilyesmi történik, és nem is az utolsó. Őszintén? Rég láttalak ilyen elevennek, mint most. Néha egy vég valami új kezdetét jelenti.
Eszter hálás pillantással felelt. Nem kapott sajnálkozást, sem üres vigaszt. Csak megértést. Ez többet ért bárminél.
Ledőlt a régi, kissé süppedős kanapéra, de az álom elkerülte. Gondolatai kavargó örvényként húzták lefelé: megaláztatás, árulás, csalódás. Végül felkelt, és kiment az udvarra. Az éjszaka hűvös volt és csendes. Egy padon, kórházi pizsamában, egy férfi ült. Léptei zajára felnézett.
Balázs volt az – a férfi, akit néhány nappal korábban a bokrok közül húzott ki a halál széléről.
Tekintete megállt Eszter arcán, és azonnal észrevette a könnyek halvány nyomát.
– Miattam történt? – kérdezte egyenesen.
– Nem – felelte halkan. – A férjem kitett. Mindent, amim volt, egyik pillanatról a másikra elvett.
Balázs elgondolkodva bólintott, majd váratlanul elmosolyodott.
– Akkor gratulálok.
Eszter értetlenül nézett rá.
– Ezt most komolyan mondja?
– Teljesen. Végre megszabadult valakitől, aki nem becsülte. Ott hagyta magát egy haldokló mellett a sötétben. Nem társat látott önben, csak valakit, aki kiszolgálja. Megérdemelte az ilyen hűséget? Maga az életemet mentette meg. Ő pedig nem tudott maga mellett maradni. Szerintem ez mindent elárul arról, ki az erősebb kettőjük közül. Örüljön, doktornő. Mostantól szabad.
A szavai nem voltak gyengédek, de nem is bántóak. Tiszták és józanok voltak, mint egy hideg vízsugár, amely kizökkent az ájulásból. Eszter azon az éjszakán először nem fájdalmat érzett, hanem megkönnyebbülést. Rádöbbent, hogy igaza van.
Egy év telt el.
A műtő erős lámpafénye élesen világította meg az asztalt és Eszter koncentráló arcát. Kezei biztosan, pontosan dolgoztak, minden mozdulatában ott volt a tapasztalat és az eltökéltség, mintha végre a helyére került volna az életében.