Feleség – sebészként ellátott egy vérző hajléktalant az utcán, a kényes férje pedig faképnél hagyta. Egy esztendő múlva ugyanaz a férfi az ő műtőasztalán feküdt.
Az éjszaka már rátelepedett a városra, a levegő párás és csípősen hűvös volt. A kihalt sétányt ködfátyol borította, a lámpák fénye megnyúlt, elmosódott árnyakat rajzolt a járdára. Eszter, a tapasztalt sebész, férjével, Gáborral egy baráti vacsoráról tartott hazafelé. A csendet hirtelen egy alig hallható, fájdalmas nyögés törte meg az orgonabokrok irányából.
– Te is hallottad? – torpant meg Eszter, figyelmesen a sötétbe nézve.
– Persze – vetette oda Gábor kedvetlenül, de nem lassított. – Valami ittas alak lehet. Gyere már, mindjárt esni kezd.
Eszter azonban már lelépett a kövezett útról a nedves gyepre. Az ösztön, amelyet hosszú évek sürgősségi műszakai csiszoltak élessé, nem engedte továbbmenni.
– Rá kell néznem – mondta határozottan. – Lehet, hogy komoly a baj.
– Muszáj mindig megmentened a világot? – csattant fel Gábor. – Nem dolgozol. Hagyd ezt a szerepet, és induljunk. Elegem van mára.
Válasz helyett Eszter félrehajtotta az ágakat, és beljebb lépett. A bokrok alatt egy férfi feküdt az oldalára fordulva, karját a hasához szorítva. A kabátján sötét folt terjedt, amelyet a hold halvány fénye is kirajzolt. Amikor Eszter letérdelt mellé, az ujjai azonnal meleg vérbe értek. A sérülés mélynek tűnt, minden jel szerint szúrás.
– Hívd a mentőket! – szólt hátra élesen.
Gábor vonakodva közelebb jött, arcán undor ült.
– Ez hiányzott – morgott. – Rendőrség, kérdezősködés, fél éjszaka a kapitányságon. Megérte?
A választ meg sem várva hátat fordított, és elindult hazafelé, otthagyva a feleségét a sötétben a vérző idegennel. Abban a pillanatban valami végérvényesen megrepedt köztük – egy repedés, amelyet többé nem lehetett eltüntetni.
– Maradjon nyugodt – hajolt a férfi fölé Eszter. – Lassan vegye a levegőt. Már úton van a segítség.
Hangja higgadt volt, biztos és fegyelmezett – ugyanaz a tónus, amely műtétek előtt annyi beteg félelmét csillapította. A sebesült tekintete rátapadt, majd légzése egyenletesebbé vált.
Amikor a távolból felhangzott a sziréna, Eszter kisietett az útra, hogy jelezzen a mentőnek. A mentősök rutinos mozdulatokkal látták el a sérültet, hordágyra emelték, és készültek az indulásra.
– Hozzátartozó? – kérdezte az egyik, őszülő férfi.
– Nem. Én találtam rá. Sebész vagyok – felelte Eszter.
– Értem, doktornő. Nincsenek nála papírok. Holnap be tudna jönni a Puskinszkaja utcai kórházba? A rendőrség jegyzőkönyvet vesz fel.
– Ott leszek – bólintott.
A mentőautó fényei lassan eltűntek a sarkon túl. A sétány ismét elcsendesedett. Eszter egyedül maradt, és bár az otthonuk pár percnyire volt, léptei nehezek voltak. Gábor közönye fájóbbnak bizonyult, mint a hűvös levegő.
Ahogy haladt, felidéződött benne a múlt. Gábor évekkel korábban betegként került hozzá: kerékpáros balesetben eltörte a lábát. Karizmatikus volt, szellemes, és olyan elszántan kereste a társaságát a kontrollvizsgálatok után is, hogy végül Eszter beadta a derekát, és esélyt adott neki.