Gábor olyan kitartóan és elszántan udvarolt neki annak idején, hogy Eszter – a kimerítő műszakok és az egyedülléttől való félelem szorításában – végül beadta a derekát. Akkoriban úgy érezte, jólesik, hogy valaki ennyire ragaszkodik hozzá.
Az első találkozása Gábor édesanyjával is élénken élt benne. A nő hűvös pillantással mérte végig, majd minden bevezetés nélkül kijelentette: „Az én fiamnak olyan asszony kell, aki rendben tartja az otthont, nem pedig egy, aki egész nap a műtőben sürög-forog.” Eszter akkor csak udvariasan mosolygott. Most, évekkel később, ez a mosoly saját emlékeiben is naivnak és gyerekesnek tűnt. Talán mégis volt igazság abban, amit az anyós mondott.
Gábor a konyhában várta, amikor hazaért. Láthatóan nem feküdt le aludni; arcán feszült indulat vibrált.
– Na, megmentetted a világot? – vetette oda csípősen. – Akár haza sem jöhettél volna. Mondd csak, miféle feleség vagy te? Se vacsora, se kivasalt ingek, és még az ügyeleteidet sem akarod feladni! Miért házasodtam meg? Hogy magamnak főzzek?
Eszter fáradtan ereszkedett le egy székre. Nem maradt benne energia a vitához.
– Gábor, orvos vagyok. Ez a hivatásom. Az az ember elvérzett volna, ha nem állok meg.
– Nem érdekel! – csattant fel. – Nekem olyan nő kell, aki otthon vár, nem az, aki éjszakánként idegenek után rohangál! Gyűlölöm a munkádat, az éjjeli műszakjaidat, azt, hogy mindig minden fontosabb nálam!
Szavai élesen hasítottak belé. Úgy beszélt az életcéljáról, mintha az valami szégyellnivaló ballaszt lenne.
– Elegem van belőled és ebből az átkozott esküből is – vágta hozzá, majd hirtelen felpattant. Látványosan bevonult a hálószobába, és erőteljesen bevágta maga mögött az ajtót. A zár kattanása véglegesnek hangzott.
Aznap éjjel Eszter a nappali kanapéján húzta meg magát. Reggel tompa fejfájással és szorító mellkassal ébredt. Hosszú idő után először döntött úgy, hogy nem tesz meg valamit Gábor kedvéért: nem készített reggelit, és az inge is gyűrötten maradt a széken. Ehelyett a tükör elé állt. Gondosan kihúzta a szempilláit, halvány fényt adott az ajkainak. Apró gesztus volt, mégis felszabadító.
Amikor belépett az orvosi szobába, kollégái meglepett örömmel fogadták.
– Eszterkém, ma csak úgy sugárzol! Mi történt, Gábor újra eljegyzett? – nevetett Krisztina.
– Doktornő, maga ma kész főnyeremény! – tette hozzá tréfásan András az altatóorvos.
Eszter kissé zavarban mosolygott. Szinte elfelejtette, milyen érzés, amikor nőként néznek rá – nemcsak orvosként, nemcsak valaki feleségeként.
Ebédidőben a sebészeti osztály vezetője lépett hozzá.
– Eszter, emlékszik arra a férfira, akit tegnap talált az utcán? Hozzánk került, mert a Puskinszkaján nem tudták fogadni, annyira túlterheltek voltak.
A nő bólintott. A főorvos közelebb hajolt, és lehalkította a hangját.
– Nos, kiderült, hogy egyáltalán nem hajléktalan. Reggel magához tért, telefonált, és fél órán belül terepjárók álltak meg a bejáratnál, testőrökkel és ügyvédekkel. Balázsnak hívják, jelentős vállalkozó. Úgy tűnik, merényletet kíséreltek meg ellene az üzleti riválisai. Mondhatjuk, hogy egy milliomost mentett meg.
Eszter csak halványan elmosolyodott. Arra gondolt, milyen ironikus lesz majd ezt otthon elmesélni. Elképzelte Gábor arcát, ahogy hitetlenkedve hallgatja. De ez az este egészen másképp alakult.
Amikor hazaért, hiába próbálta elfordítani a kulcsot: nem illett a zárba. Döbbenten csengetett. Gábor nyitott ajtót. A tekintete idegen és jéghideg volt.
Az előszobában a bőröndjei sorakoztak, kapkodva összepakolva.
– Átgondoltam.