Egy dúsgazdag férfi éppen az eljegyzését ünnepelte fényűző társaságban — amikor egy hajléktalan kislány rontott be a rendezvényre, karján egy csecsemővel, és reszkető ujjal a menyasszonyra mutatott… A következő pillanatban a zsivaj elhalt, és dermedt némaság telepedett a teremre.
Aznap éjjel a vihar könyörtelenül söpört végig a városon, mintha az ég haragja szakadt volna rá az utcákra. Villámok szabdalták az eget, a mennydörgés mély, dühös morajjal rengette meg az épületeket, az eső pedig szakadatlanul zúdult alá, mintha sosem akarna elapadni.
Volt azonban egy hely, amelyet ez az égi özön sem tudott megtisztítani: a városszéli hulladéklerakó.
Széttépett nejlonzsákok, sárba süppedt műanyagdarabok és szilánkosra tört üvegek között, amelyek baljósan csillantak meg a villám fényében, egy apró alak mozgott nesztelen gyorsasággal.
Lillának hívták.
Nyolc éves volt csupán.
A tekintete és a mozdulatai mégis sokkal idősebb gyerekről árulkodtak.
Egy túl nagy, kopott szürke kabát lógott rajta, amely az esőtől elnehezedve tapadt a vállára. Lábán két különböző csizma feszült; az egyiket vastag ezüstszínű ragasztószalag tartotta össze. Vacogott a hidegtől, ruhája csuromvíz volt, de nem lassított.
Az éhség nem ismeri a kegyelmet.
Ha a gyomor görcsbe rándul, még egy gyerek is megtanul együtt élni a fájdalommal.
Lilla rutinos szemmel kutatott: üres fémdobozokat, rézkábel-darabokat, bármit, amiért másnap néhány aprót kaphat.
– Még egyet… csak még egyet… – lehelte maga elé, mintha ezzel erőt önthetne sajgó tagjaiba.
Több mint huszonnégy órája nem evett.
Mégsem az étel képe lebegett előtte, hanem a reggelé.
A reggel piacot jelentett.
A piac néhány csilingelő érmét.
Az érmék pedig talán egy tál meleg ételt.
Már indult volna vissza a „menedékéhez” – egy megerősített kartondobozhoz egy félreeső sikátor mélyén –, amikor a levegő rezdülése megváltozott.
Ez nem a mennydörgés volt.
Nem is egy távoli kukásautó zaja.
Valami oda nem illő hang.
Egy drága motor egyenletes, selymes duruzsolása.
Lilla megmerevedett.
Az ő világában az éjszakának szigorú törvényei voltak.
És aki ilyenkor a szeméttelepre érkezik, az ritkán jön jó szándékkal.
A gyomrában jeges szorítás támadt. Ösztönei veszélyt súgtak.
Gyorsan egy halom leselejtezett gumiabroncs mögé húzódott, térdeit mellkasához szorította, és alig mert levegőt venni.
A reflektorok éles fénye kettévágta a sötétséget.
Egy makulátlan, fekete luxusautó gördült be a szemétkupacok közé. Olyan volt, mintha egy másik világból érkezett volna — egy fényes űrhajó egy elhagyatott bolygón. A motor elhallgatott, a lámpák kialudtak. Csak az eső kopogása és a távoli égzengés maradt.
Kinyílt az egyik ajtó.
Egy nő lépett ki a kocsiból. Hosszú esőkabátja csuromvizesen simult rá, sötét haja az arcához tapadt. Nem magabiztosan mozdult; kapkodva, ideges sietséggel indult el előre, mintha attól tartana, hogy valaki megláthatja.