A kicsi teste megremegett a karjában, de amikor Lilla végigtapintotta, nem talált rajta sem sebet, sem zúzódást.
Csak lélegzetet.
Csak tiszta, érintetlen életet.
– Nem tudom, ki vagy – suttogta halkan, mégis eltökélten –, de ezt nem érdemelted ki.
Az ezüstláncot a kabátja zsebébe rejtette, mintha fogadalmat tenne vele.
Aztán a város irányába indult.
Nem volt kocsija.
Nem volt hová hazamennie.
Nem várta senki.
Egyetlen dologban volt biztos: ez a gyermek nem fog ma éjjel meghalni.
Amíg ő él, biztosan nem.
Nemsokára a baba sírása ismét felszakadt – éhes volt. Lilla túl jól ismerte ezt a hangot; a gyomor üres tiltakozását.
Behúzódott egy lehúzott redőnyű bolt eresze alá, és előkotorta minden pénzét. Aprók csörögtek a markában, gyűrött bankjegyek lapultak közöttük – napok óta kuporgatta össze őket kukázásból.
Egy pár száraz zokni ára.
Egy meleg étel reménye.
Egy rövid pillanat, amikor nem csak túlélőnek, hanem embernek érezhette volna magát.
A csecsemő kutató szájára pillantott.
Ujjai ökölbe szorultak a pénz körül.
– Rendben. Te jössz elsőnek – lehelte.
És benyitott a nonstop gyógyszertárba.
Tudta, milyen tekintet fogadja majd.
Mégis vállalta.
A fűtött levegő megcsapta az arcát. A pult mögött álló nő végigmérte, a bizalmatlanság gyorsan undorba csapott át.
– Itt nem osztogatunk alamizsnát. Tűnj el, mielőtt rendőrt hívok.
– Nem kérek semmit – felelte Lilla, és ösztönösen közelebb húzta magához a babát. – Fizetek. Van pénzem.
Széttárta nedves tenyerét.
Az eladó kelletlen mozdulattal a polcok felé intett.
– A bébitápszer hátul. És ne csinálj felfordulást.
Az árak láttán elszorult a mellkasa.
A nagy doboz elérhetetlen álom volt.
A közepes is túl sok.
Végül a legkisebb kiszerelést emelte le – a legolcsóbbat. Szinte minden pénze ráment.
A közelben sorakozó kekszekre tévedt a tekintete, és a gyomra hangosan megkordult.
Egyetlen másodpercig majdnem önmagát választotta.
A baba nyöszörgése visszarántotta.
Nagyot nyelt.
– Kibírod – mormolta a saját hasának. – Ma nem eszel.
A pénztárnál érméről érmére számolt.
Hiányzott ötven forint.
A levegő bennrekedt a tüdejében.
Az eladó fáradt sóhajjal már nyúlt volna, hogy visszavegye a dobozt—
Aztán megtorpant.
Talán a halk sírás hatotta meg.
Talán Lilla arca, amely túl fiatal volt ehhez az egészhez.
– Jól van – morogta végül. – Vidd. És menj.
Lilla nem várta meg, hogy meggondolja magát. Szinte kiszaladt az ajtón.
Aznap éjjel a kartonlapokból eszkábált rejtekében megetette a babát. A kicsi mohón ivott, mintha az élete függne tőle.
Mert valóban azon múlt.
A gyermek végül elszenderedett.
Lilla viszont ébren maradt.
Ujjai az ezüstlánc köré fonódtak.
– Holnap – suttogta a sötétbe – felkeressük azt a házat. És megtudom az igazságot.
A következő reggelre felszakadoztak a felhők.
Lilla hosszú órákon át gyalogolt a dombvidék felé, oda, ahol a tehetősek villái sorakoztak.
Amikor végre megpillantotta a Márk-kúria kovácsoltvas kapuját, tudta, hogy nincs visszaút.