Karjai között szorosan magához ölelve vitt egy batyut, amelyet kopott rongyokba csavart.
Lilla gerincén jeges borzongás futott végig – és ezúttal nem az eső hidege miatt.
Az idegen nő kapkodva pásztázta a környéket, majd megállt az ipari szeméthalmok között húzódó mélyebb résznél. Lenézett a kezében tartott csomagra. Tétovázott. Az ajkai megmozdultak, mintha mondana valamit, de a szél szétfoszlatta a szavait.
A következő pillanatban úgy ejtette el a batyut, mintha perzselné a bőrét.
A csomag tompán huppant a fekete zsákok közé.
A nő sietve még néhány kisebb szemeteszsákot hajított rá, egy elázott kartondobozt is föléjük borított, aztán szinte futva tért vissza a kocsijához. A motor felmorajlott, a kerekek sarat fröcsköltek szét —
És a jármű eltűnt az éjszakában.
Csak az eső maradt utána.
Meg a súlyos, nyomasztó csönd.
Lilla nem mozdult azonnal.
Figyelte a saját szívverését. Egy. Kettő. Három.
A rettegés és a kíváncsiság harcolt benne.
Mi az, amit valaki ilyen kétségbeesetten tüntet el az éjszaka közepén?
Pénz?
Ellopott érték?
Ha bármi hasznos… az ételt jelenthetne. Egy száraz takarót. Talán néhány napnyi biztonságot.
Végül a szükség erősebbnek bizonyult.
Lilla odasietett a kupachoz, félresöpörte a zsákokat, lerántotta a dobozt.
Alatta puha gyapjútakaró rejtőzött – jó minőségű, drága darab, még csuromvizesen is látszott rajta.
Óvatosan hozzáért a csomaghoz.
Meleg.
És… mintha mozdult volna.
Reszkető ujjal hajtotta vissza a takaró szélét —
Az éjszakát éles, kétségbeesett sírás szelte ketté.
Lilla térdre esett a sárban.
Egy újszülött.
Valaki egy újszülöttet hajított ki ide, akár egy zsák hulladékot.
A döbbenet csak egy szívdobbanásnyi ideig bénította meg.
Utána az ösztön vette át az uralmat.
Lehajolt, és meglátta az apró, kipirult arcot, a remegő kis testet, amelyet az eső permete csapkodott.
– Ne… ne… ki volt képes erre? – suttogta elcsukló hangon.
Nem törődött többé a hideggel, sem a sárral. Lerántotta magáról a kabátját, és a babát a mellkasához szorította, átadva neki minden maradék melegét.
– Itt vagyok… nem hagylak egyedül… – lehelte.
A sírás halkabbá vált, mintha a kicsi megérezte volna a biztonságot.
Ahogy a takarót igazgatta, ujjai valami kemény, hűvös tárgyba ütköztek.
Egy vastag ezüstlánc volt az, rajta négyszögletes medállal.
A villám felvillant az égen.
A belegravírozott név tisztán kirajzolódott.
MÁRK.
Ez nem csupán egy név volt.
Ez befolyást jelentett.
Újságcímlapokat.
Üvegpalotákat az ég felé törve.
Olyan embert, aki testőrökkel veteti ki az utcáról az olyan lányokat, mint ő.
Lehetséges… hogy ez a gyermek egy ilyen család sarja?
Lilla feje zúgni kezdett.
Hogyan kerülhet egy ilyen hatalommal bíró ember gyereke egy szemétdombra?
A baba arcára nézett, és a válaszok helyett csak még több kérdést talált a sötétben.