Végül halkan csak ennyit mondott:
– Rendben. Legyen úgy, ahogy szeretnéd.
A temetőben Botond tapintatosan hátrébb húzódott, magára hagyva őt a sírnál. Réka hosszú percekig állt némán. Szavak nem jöttek a szájára – mintha mindaz, amit éveken át magában hordott, egyszerre vált volna kimondhatatlanná. Csak a fényképet nézte a kőbe foglalva: Dóra már érett nőként mosolygott rajta, tekintetében ugyanaz a meleg, szelíd ragyogás, mint édesanyjukéban. Réka végül lehunyta a szemét, és csendben megígérte: vissza fog még térni ide.
Botond háza barátságos volt, bár kissé rendezetlen. Nem a kosz érződött rajta, inkább az, hogy hiányzik belőle egy gondoskodó női kéz. Egy alapos takarítás csodát tett volna, de így is otthonos maradt, tele apró emlékekkel és megszokott tárgyakkal.
– Egyik gyereketek sem költözne ide hozzád? – kérdezte Réka könnyednek szánt hangon.
Botond sóhajtott.
– Nem igazán. A menyem nem rajong a kertes házakért, a lányomnak pedig túl messze lenne innen a munkahelye. De felváltva jönnek, nem hagynak magamra. Köszönöm, hogy érdeklődsz… jólesik. Tudom, hogy hosszú ideig haragudtál rám. Azt hitted, nem voltam méltó Dórához. Pedig esküszöm, szerettem, és soha nem bántottam. Ha már őszinték vagyunk… fiatalon valójában beléd voltam szerelmes. Igen, ne nézz így. Gyönyörű voltál. És most is az vagy.
Réka döbbenten bámult rá. Mintha hirtelen kifordult volna alóla a világ. Miről beszél ez?
– Rosszul vagy? – ijedt meg Botond. – Ülj le, hozok egy pohár vizet!
Sietve eltűnt a konyhában. Réka lassan beleereszkedett egy fotelbe, és lehunyta a szemét. Tehát minden, amitől rettegett, csak az ő képzeletében létezett? Attól félt, hogy Dóra és Botond tudtak az ő egyoldalú érzelmeiről, talán sajnálták is érte, vagy rosszabb esetben kinevették. Most viszont kiderült: ők csupán azt hitték, nem kedveli Botondot.
Valami hirtelen a bokájához ért. Összerezzent, és kinyitotta a szemét. Egy bozontos kutya kuporodott a lábánál, halk morgással próbálta a fejét a cipőjére fektetni.
– Vega? – hallatszott Botond hitetlen hangja az ajtóból.
Ott állt, kezében a vízzel, szája kissé nyitva maradt.
– A ti kutyátok? – kérdezte Réka, bár maga is érezte, milyen ostoba a kérdés.
– Dóra halála óta senkit nem tűr meg maga mellett – felelte halkan. – Az ő kedvence volt. Engem sem enged közel, a gyerekeket sem. Nemrég még meg is kapott.
A karját mutatta, bár harapásnyom nem látszott rajta. A lényeg azonban világos volt. Réka óvatosan lehajolt, és megsimogatta az állat fejét. Vega nem húzódott el.
Ekkor megszólalt a telefonja. Bosszúsan pillantott a kijelzőre – Eszter hívta. Biztos megint összezördült az anyjával.
– Halló?
– Réka néni? Eszter vagyok. Ne haragudjon, hogy zavarom… csak el akartam mondani valamit. A beszélgetésünk után arra gondoltam, ha maga ennyi év után képes volt elindulni, akkor én miért ne tudnék egyszerűen meglátogatni anyát? Vettem egy tortát, és átmentem hozzá. Képzelje, csak egy szeletet ettem! Persze megint azzal kezdte, hogy kövér vagyok, és így soha nem kellek majd senkinek. Amikor megmutattam neki Levente fotóját, azt mondta, a szeméből látszik, hogy semmirekellő. De nem vitatkoztam. Nem sírtam. Csak éjjel… akkor nem bírtam tovább. Kimentem a konyhába, elővettem a tortát, leültem a földre, és dobozból, kanállal ettem. Sírtam közben. Anya kijött, meglátott, szó nélkül fogott egy másik kanalat, és leült mellém. Így ettük tovább, könnyek között. Aztán egyszer csak azt mondta: „Rettenetesen féltem, hogy fiam születik. Az apád vert, de sosem hagyott nyomot. Senkinek sem panaszkodhattam. Attól rettegtem, hogy egy fiú olyan lesz, mint ő. Aztán te jöttél a világra. És akkor attól féltem, hogy felnősz, és ugyanaz vár rád, ami rám. Hogy téged is bántani fognak.” Én pedig elmeséltem neki, hogy amikor a volt barátom lekövérzett, pofon vágtam és kiraktam. Ezen mindketten nevetni kezdtünk! A végén azt mondta: „Nem vagy kövér. Gyönyörű vagy, kislányom.” Akkor megint sírtunk. Csupa krém és könny voltunk, de olyan boldogok… A tortát kidobtam. Nem kellett többé. És veszekedni sem akartam tovább. Jaj, csak beszélek… Maga hogy van?
Réka a kandalló fölötti bekeretezett fényképre nézett, majd a lábánál békésen heverő kutyára. Botondot nem látta, mégis érezte a jelenlétét a háta mögött.
– Jól vagyok – felelte halkan. – Azt hiszem… most már minden rendben lesz.