…mintha nem is tudna megszólalni — talán a döbbenettől, talán azért, mert a férfi hangja még ennyi év után is különös hatással volt rá. És ez az emlék nem hagyta nyugodni.
Azt sem tudta pontosan, mi bénította meg akkor: a felfoghatatlan hír, hogy Dóra nincs többé, vagy az, hogy Botond hangja még mindig ugyanúgy képes kizökkenteni, mint régen. Elég volt egyetlen szó, és a szíve máris összevissza vert. Gergőnek nem szólt semmit, a temetésre sem ment el. Képtelen lett volna szembenézni a koporsóval. Nem akarta látni a testvérét élettelenül, és attól is rettegett, hogy Botond szemébe kell néznie, miközben minden érzése kiül az arcára.
A címet persze tudta. Dóra hosszú éveken át írt nekik leveleket, borítékba csúsztatott fényképekkel — magáról, a gyerekekről. Réka a közös képekről mindig levágta Botond alakját. A kivágott darabokat egy külön mappába rejtette, gondosan eldugva. Hálás volt a sorsnak, hogy sem a lánya, sem Gergő nem akadt rá erre a furcsa gyűjteményre. Néha azonban átfutott rajta a gondolat: mi lenne, ha ő halna meg váratlanul? Ha valaki a holmiját rendezve megtalálná azokat a megcsonkított fotókat? Mit gondolnának róla?
Hajnali háromig forgolódott, mire végül felült az ágyban. Szinte öntudatlanul nyitotta meg a laptopját, és jegyet vásárolt Gyulára. Gyorsan, mielőtt meggondolná magát. Amint a visszaigazoló e-mail megérkezett, különös nyugalom szállta meg. Olyan mélyen aludt utána, hogy reggel nem hallotta az ébresztőt, és hosszú idő óta először elaludt.
Eszter helyeselte az utazást. Azt mondta, talán most már boldogul Réka állandó jelenléte nélkül is.
– Lehet, hogy én is meglátogatom majd – tette hozzá bizonytalanul.
A vonaton Réka egy fiatal házaspár mellé került. Nászútra indultak, és valamiért úgy döntöttek, vonattal vágnak neki az útnak. Réka csodálkozott ezen, de nem kérdezősködött — mindenkinek megvannak a maga különcségei. Beszélgetés közben kiderült, hogy a lány Gyulán nőtt fel, tizenöt éves koráig ott élt. Hasznos tanácsokkal látta el: melyik szállodát érdemes választani, és hol lehet érdeklődni a temetői nyilvántartásról.
A hotel végül csalódást okozott. A szoba szűk volt, a levegő fülledt, az ablak pedig egy forgalmas útra nézett. De csak néhány napra jött — ezt ismételgette magában. Letette a bőröndöt, megmosta az arcát, majd felhívta a temető irodáját. Furcsa érzés volt kimondani Dóra nevét. A szája kiszáradt, a szeme csípett, mintha forró levegő égetné belülről.
Fejben próbálta összerakni, mit mond majd a sírnál. Hogy megbocsát. Hogy nem haragszik többé. Hogy bánja az elvesztegetett éveket, amikor válasz nélkül hagyta a leveleket — pedig mindet elolvasta, sőt, némelyiket többször is, gondosan egymásra rakva őket. A mondatok azonban nem akartak formát ölteni. Nehezen jöttek a szavak.
Sóhajtott, és átöltözött egy sötét, visszafogott ruhába. Mégiscsak temetőbe készül. A tükör előtt észrevette, hogy a ruha lötyög rajta. Talán az idegesség, talán az, hogy Eszter mellett ő maga is kevesebbet evett mostanában. Meglepő módon elégedett volt azzal, amit látott.
Virágot majd a temető bejáratánál vesz — gondolta. Általában ott mindig árulnak. Csak a táskáját vitte magával, bezárta a szobát, végigsétált a folyosón, majd lement a lépcsőn. A bejáratnál majdnem nekiütközött egy kockás zakót viselő férfinak, aki udvariasan kitárta előtte a nehéz ajtót.
– Réka?
A hang hallatán kihagyott egy ütemet a szíve. Ha Dóra nem küldött volna annyi fényképet az évek során, talán rá sem ismerne. Botond sokat változott. És bizonyára ő maga is. Mégis, a férfi azonnal felismerte, pedig Réka egyetlen képet sem küldött magáról.
Tétován megállt, nem tudta, mit tegyen. Botond közelebb lépett, és határozott mozdulattal magához ölelte. A zakójából citrom és sós tengeri szél illata áradt.
– Hogyhogy itt vagy? Miért nem szóltál?
Réka mozdulatlan maradt. Nem emelte fel a karját, nem viszonozta az ölelést, még mosolyt sem tudott erőltetni. Azt hitte, az érzések az évek alatt kiszáradtak benne, de most hirtelen újraéledtek. Szétáradtak benne, mint indák, és különös virágokat bontottak — citrom- és tengervízillatúakat.
– Ki akartam menni Dóra sírjához – mondta végül halkan. – Nem akartam zavarni senkit. Úgy gondoltam, jobb, ha szállodában maradok.
Botond felnevetett.
– De hiszen ez az én szállodám! Micsoda véletlen! Már nem is akartam ma bejönni, de csőtörés volt a pincében, és úgy döntöttem, magam nézek utána. Annyira örülök, hogy látlak! Szinte semmit sem változtál… Figyelj csak, kérek neked egy kávét tejszínnel, ahogy szereted — ugye még mindig úgy iszod? Én addig elintézem a dolgaimat, aztán kiviszlek a temetőbe. Utána pedig hazajössz velünk. Nincs tiltakozás! Este jönnek a gyerekek is, még sosem találkoztatok, igaz? A csomagjaidat áthozatom. Egyébként már régóta készültem felhívni, csak féltem, hogy nem veszed fel…
Széttárta a karját, és elhallgatott. Réka pedig ekkor döbbent rá, hogy az évek óta dédelgetett sérelmek talán csak az ő fejében léteztek. Hirtelen fájdalmas hiányérzet markolta meg: az elveszett idő miatt, és Dóra miatt, akit élete nagy részében saját makacssága miatt veszített el.