— Akkor figyeljen ide — szólalt meg a fiatal nő határozottan. — Eszter vagyok. És felveszem önt dolgozni. Olyan emberre van szükségem, aki segít nekem beszélni az anyámmal.
Réka értetlenül meredt rá.
— Már elnézést… de ebben én mégis hogyan jövök a képbe?
— Úgy, hogy kiköpött olyan, mint ő! A terapeutám azt mondta, addig nem jutok egyről a kettőre, amíg nem tanulok meg normálisan kommunikálni vele. De hogyan tegyem, ha bármit mondok, az soha nem jó? Arra gondoltam… talán válaszolhatna helyettem. Szépen, okosan megfogalmazva. Ha nem szid le folyton, talán én sem falnék meg mindent, ami elém kerül. Mit szól hozzá?
Az ajánlat annyira képtelenül hangzott, hogy Rékából kitört a nevetés. Felállt, összeszedte az iratait, és a fejét csóválva felelte:
— Azt hiszem, kezdem megérteni az édesanyját. Ennél nagyobb badarságot még nem hallottam.
Már a kilincsre tette a kezét, amikor ösztönösen visszanézett. Eszter arca eltorzult, úgy szipogott, akár egy megszeppent gyerek. Réka szívébe hirtelen belehasított egy régi emlék: a saját lánya sírt így kiskorában. Megtorpant.
— Rendben — sóhajtott végül. — De egy feltétellel. Mindenkinek azt mondom majd, hogy pszichológusként dolgozom. Azt, hogy elvégeztem valami átképzést.
A kezdet döcögős volt. Eszter felhívta, felolvasta az anyjától kapott üzeneteket, és kérte, diktálja le, mit válaszoljon. Réka megfogalmazta a sorokat, de a lány gyakran vitába szállt vele. Időnként azonban belefáradt a huzavonába, és kompromisszumos választ küldött. Az eredmény lassan érzékelhetővé vált: az anyai korholás enyhült, és Eszter sem rohant annyiszor a hűtőhöz.
Szombatonként rendszeres telefonbeszélgetésük volt az anyjával. Ilyenkor Réka átment hozzá. A hívást kihangosították, Réka pedig papírra írta a javasolt válaszokat. A kapcsolat valóban javulni kezdett, bár Réka magában elismerte, hogy Eszter anyja túl szigorú. Igaz, a lánynak volt rajta néhány pluszkiló, de ezért folyton megszégyeníteni? Szegény teremtés így is minden étkezés után a mosdóba rohant. Ez nem élet.
— És az édesapád? — kérdezte egyszer Réka. Arra gondolt, talán ott keresendő a keserűség oka.
— Meghalt, amikor még kicsi voltam — felelte Eszter csendesen. — Gyerekként haragudtam rá. Azt hittem, elhagyott minket. Nem értettem, hogy a halált nem lehet megállítani. Nagyon nehéz évek voltak, alig volt pénzünk, gyakran ennivaló sem jutott. Néha azt gondolom, azért nem tudok leállni az evéssel, mert akkoriban mindig éhes voltam.
Réka megsajnálta. Bár időközben talált magának rendes állást — jegyszedőként helyezkedett el egy moziban —, továbbra is segített neki. A szombati hívások után teát főztek, beszélgettek. Eleinte csak felületes dolgokról, később egyre személyesebbek lettek a témák. Eszter mesélt a szerelmi ügyeiről, Réka pedig feltárta a saját történetét: a férjét és annak viszonyát, valamint a lányát, aki táncosnőként dolgozik.
— Ezt egyszer elmesélem anyának! — nevetett Eszter. — Az én munkámmal sosem elégedett, legalább halljon mást is.
Meglepő módon Réka még a húgáról is beszélt neki.
— Gyerekkorunkban elválaszthatatlanok voltunk. Soha nem veszekedtünk. Aztán beleszerettem egy fiúba. Botondnak hívták, magas volt és jóképű, a vasúti műhelyben dolgozott szerelőként. Büszke voltam és ostoba: azt mondtam, nem illik hozzám. Dóra tudta, hogy tetszik nekem, és meg is mondta, hogy bolond vagyok. Igaza volt. Professzor lánya voltam, kifinomult neveléssel, diplomával a kezemben. Ő meg „csak” egy kétkezi munkás. Elutaztam a nagymamámhoz nyárra, és mire visszajöttem, ők ketten már együtt voltak. Azt vágtam a húgom fejéhez, hogy tönkreteszi az életét, majd elköltöztem, és hátat fordítottam mindennek.
— Hogyhogy hátat fordított? — kérdezte Eszter értetlenül.
— Úgy, hogy csak háromszor találkoztunk azóta. Apánk temetésén, anyánk búcsúztatásán, és a hagyatéki tárgyaláson. Botond Gyulára vitte Dórát, én pedig itt férjhez mentem Gergőhöz.
— Azóta sem beszéltek?
Réka nagyot nyelt.
— Két éve meghalt.
— És ön nem ment el a temetésére?
— Nem — válaszolta halkan.
Eszter lassan megrázta a fejét.
— Lehet, hogy mégis inkább önnek lenne szüksége terápiára. Tudja mit? Menjen el a sírjához. Beszéljen hozzá úgy, mintha élne. Én is megtettem apával. Megkönnyebbültem tőle.
Réka először legyintett. Ostobaságnak tűnt. Mégis, a gondolat makacsul visszatért. Eszébe jutott az a nap, amikor Botond telefonált. A hangjától elzsibbadt a szája, mintha nem is tudna megszólalni — talán a döbbenettől, talán azért, mert a férfi hangja még ennyi év után is különös hatással volt rá. És ez az emlék nem hagyta nyugodni.