Réka teljesen véletlenül jött rá, hogy a férjének viszonya van. Csupán azért ugrott be a tisztítóba, hogy átvegye Gergő öltönyét, ám a vállfára akasztott kék gyapjúzakó mellé egy rikító, virágmintás selyemruhát is a kezébe nyomtak. Zavartan közölte, hogy tévedés történt, de a szigorú tekintetű, szemüveges alkalmazott lakkozott körmével a nyilvántartó füzetre bökött. Ott feketén-fehéren szerepelt: egy darab kék férfiöltöny, egy darab virágos női ruha.
A filmekben a szeretők többnyire fiatalok és karcsúak. Réka „ellenfele” azonban nagyjából egyidős volt vele, ráadásul legalább két mérettel nagyobb ruhákat hordott. Réka ötven felett ugyan felszedett néhány kilót, de még messze nem tartott ott, hogy az eladók a molett osztály felé terelgessék. Az a másik nő viszont nyugodtan betérhetett volna oda.
— Gergő, elmagyaráznád, mi ez? — kérdezte este higgadt hangon, miközben belülről a szájába harapott, nehogy kiabálni kezdjen.
Arra számított, hogy a férje majd tagadni fog, kitalál valami képtelen történetet egy távoli rokonról vagy félreértésről. Ehelyett Gergő lerogyott a fotelbe, arcát a kezébe temette, és tompa hangon csak ennyit mondott:
— Szeretem őt.
Kiderült, hogy már egy éve kétlaki életet él. És az is, hogy Réka jól ismeri a nőt: Nóra volt az, a fodrász, akihez egyszer bejelentkezett, amikor a sajátja szabadságon volt. A frizura túl rövidre sikerült, nem is ment vissza többet. Hogy mikor és hogyan gabalyodott össze Nóra és Gergő, rejtély maradt. Réka nem mert kérdezősködni, attól tartott, elveszíti a tartását. A jelenetezés sosem illett hozzá; mindig büszke volt arra, hogy megőrzi a méltóságát.
A válás meglepően békésen zajlott. Nem volt tányércsapkodás, sem könnyes jelenet. Gergő, talán megkönnyebbülésében, a lakást Rékára hagyta, viszont a nyaralót és az autót megtartotta. Nóra lelkes kertészként már tervezgette, milyen paradicsom- és retekfajtákat fog ültetni a telken. Réka sosem rajongott a vidéki házért, így különösebben nem bánta a dolgot. Vezetni sem szeretett, tehát az autó hiánya sem fájt igazán.
Ami igazán megviselte, az a csend lett. Gergőt, akiről azt hitte, sosem szerette igazán, hiányolni kezdte. Talán csak a megszokás beszélt belőle, talán az életkor tette nehezebbé az egyedüllétet. A lánya Szegedről azonnal haza akart repülni, de Réka lebeszélte róla. Kapcsolatuk sosem volt igazán bensőséges; biztos volt benne, hogy a látogatás újabb kioktatásokkal végződne.
— Anya, dolgoznod kellene, nem ücsöröghetsz örökké otthon!
— Nézd, milyen képzések vannak az idősebbeknek, tanulhatnál valamit!
— És az a kabát rajtad? Olyan, mintha egy múzeumi ruhatárostól kérted volna kölcsön!
Most nem hiányzott neki mindez. Mégis be kellett látnia: a lánya nem beszél teljesen a levegőbe. Munkát kellett keresnie. Gergő annak idején hallani sem akart róla, hogy Réka dolgozzon. Fontos volt neki, hogy otthon mindig meleg étel és patyolattiszta rend várja. Orvos édesanyja a tisztaság megszállottjává nevelte. Ráadásul Réka éveken át a lányuk körül forgott: balettórák, angol, különórák sora. És mire ment vele? A lánya most táncosként lép fel, alig takarja ruha a színpadon. Ha ezt előre tudja, talán másképp dönt.
Az első állásinterjúra még magabiztosan érkezett: biztos volt benne, hogy felveszik. A tizenötödik előtt már előre érezte az elutasítást. Egy várakozó asszony javasolta neki, hogy próbálkozzon a munkaügyi központnál. Addigra a félretett pénze szinte elfogyott, a lányától pedig nem akart segítséget kérni.
A hivatalban egy barátságtalan, fiatal ügyintéző fogadta, aki szemmel láthatóan maga is a nagyobb méreteket kínáló üzletekben vásárolhatott. Futólag átlapozta Réka papírjait, majd felpillantott.
— Jól értem, hogy huszonhárom éves kora óta nem dolgozott sehol?
— Ez talán törvénybe ütközik? A „közveszélyes munkakerülés” már rég nem létezik! — csattant fel Réka.
A lány elmosolyodott.
— És az végzettsége szerint építész… Tudja, az elmúlt harminc évben ez a szakma eléggé átalakult.
— Azt akarja mondani, hogy lemaradtam? Képzelje, az okostelefonomat gyorsabban megtanultam kezelni, mint a lányom! Ő még mindig nem tud rendesen képet szerkeszteni.
Az ügyintéző most alaposabban végigmérte.
— Van gyermeke?
— Hogyne lenne!
— Hány éves?
— Mindjárt harminc. De ez hogy jön ide? Nekem kell munka, nem neki. Bár… ha tudná, mivel foglalkozik! Az egész életemet rászántam, harminc évig nem dolgoztam miatta, és most…
A fiatal nő hirtelen becsukta a mappát, egyenesen Rékára nézett, és megszólalt.