– Milyen jogon kér ilyet tőlem? – folytatta higgadtan. – Márknak van új felesége. Ha valakinek, hát neki kellene mellette állnia. Vagy esetleg önnek.
Gabriella keserű hangon legyintett. – Az a nő faképnél hagyta. Még a kórházból sem került ki, amikor összepakolt és eltűnt, mint a szél. Szégyentelen teremtés.
– Őszintén sajnálom a helyzetet – felelte Lilla, ügyelve rá, hogy elégtétel ne csengjen ki a szavaiból.
– Ne próbálj kibújni! Vidd haza Márkot, és ápold te! – csattant fel újra az asszony.
– Erről szó sem lehet – zárta le határozottan Lilla.
Gabriella ekkor más hangnemre váltott. – Nincs benned egy szemernyi lelkiismeret? Két közös gyereketek van!
Lilla keserű mosollyal válaszolt: – Amikor három éve kipakolta a lakást és mindent elvitt, akkor nem érdekelte, mi lesz a gyerekeivel. Akkor azt mondta: „Semmi közöm hozzá.” Most miért lenne az én dolgom ő?
A vonal túlsó végén dühödt kiáltás hallatszott, majd Gabriella átkokat szórva bontotta a hívást.
Nem sokkal később Lilla megtudta, hogy az anyósa először magához vette Márkot, de hamar ráébredt, hogy az állandó gondozás meghaladja az erejét. Egy hónap elteltével beadta egy bentlakásos intézménybe, és gyakorlatilag lemondott róla. A rokonságnak azzal magyarázkodott, hogy beteg és idős már ehhez, mégis rendíthetetlenül hangoztatta: Lillának kellett volna vállalnia a terhet.