– Ne hidd, hogy itt majd kényeztetni fognak – csattant fel a mostohaapám hangja, élesen felszántva a hallgatást. – Anyád halálával együtt minden előjogod is odalett.
Az előszobában álltam, ujjaim görcsösen markolták a kopott bőrönd fülét. Három esztendő után léptem be újra ebbe a házba, mégis úgy éreztem magam, mint egy betolakodó. László magasodott fölém, széles vállával és kérlelhetetlen tekintetével. Olyan férfi benyomását keltette, aki számára az irányítás nem csupán lehetőség, hanem létszükséglet.
– Csak néhány hétre maradnék. Össze kell szednem magam. Most nem könnyű az életem – mondtam halkan, és bosszantott, hogy a hangom megremeg.
– Összeszedni magad? – gúnyos félmosoly húzódott a szájára. – Ebben az otthonban én szabom meg a feltételeket, Lilla. Anyád után minden az én nevemen van. A ház, a kert, minden egyes deszka és földdarab.
A háta mögött feltárult a nappali: anyám büszkesége. A falakat hímzett terítők és nyírfából készült képkeretek díszítették.
A komód tetején ott állt róla egy fénykép. Mosolygott, a saját kezűleg felépített melegház előtt – arra volt a legbüszkébb az életében.
– Ha maradni akarsz – folytatta lassan, jelentőségteljes szünetet tartva –, akkor számolnod kell azzal, hogy ennek ára lesz.
…– akkor készülj fel rá, hogy szolgálóként maradsz itt. Főzöl, rendet raksz, mosol, mindent, amit egy ház körül el kell végezni.
Miközben beszélt, lehúzta magáról a méregdrága zakót, és hanyagul egy faragott, régi karosszékre hajította. A hangjában ott bujkált az a fajta elégedettség, amit az érez, aki most először ízlelgeti a korlátlan hatalmat.
– Szolgáló? – kérdeztem vissza alig hallhatóan. Éreztem, hogy forróság önti el az arcomat.
– Pontosan – felelte, majd a konyhába sétált. A hűtőből előhúzott egy üveg Château Margaux-t, azt a bort, amelyet anya mindig ünnepi pillanatokra tartogatott.
Kortyolt belőle, mintha csak vizet inna.
– A szobád fent érintetlen. Pakolj ki. Holnap kapsz egy listát a teendőkről.
Lassan indultam fel a lépcsőn. Minden fok ismerős volt, mindegyik őrizte a közös nevetések visszhangját, amikor anyával versenyezve szaladtunk fel és le.
A szobám valóban olyan maradt, mintha az idő megállt volna. A foltvarrott ágytakaró feszesen simult az ágyra, a polcokon klasszikus regények sorakoztak, az íróasztal az ablak előtt állt, kilátással a kertre.
Leültem az ágy szélére, és a kezeimet bámultam. Durva bőr, letöredezett körmök – egy huszonöt éves nő kezei, aki rövid idő alatt mindent elveszített: a jól fizető állását egy rangos kiadónál, a lakását, és Márkot is, aki a kapcsolatunkat egyszerűen „szép tévedésnek” nevezte.
Anyám mondatai újra és újra visszhangoztak bennem, olyan higgadtan kimondva, mintha csupán a holnapi teendőkről beszélt volna.
Szinte közömbös hangon tette hozzá akkor:
– Minden rád száll, Lilla. A papírok már rendben vannak.
Ezt alig egy hónappal a halála előtt mondta. A kór már régóta emésztette, mégis dolgozott szinte az utolsó pillanatig, mint egy kapitány, aki süllyedő hajóját sem hagyja magára.
A kertben ültünk, az öreg almafa árnyékában. Ribizlilé hűsített a poharunkban, és ő olyan természetességgel beszélt a jövőről, mintha csupán a vacsoráról döntene.
– A ház, a földek, a cég – minden hivatalosan a tiéd lesz – mondta nyugodtan.
Én csak mosolyogva legyintettem. Anyám számomra legyőzhetetlennek tűnt, mintha az idő sem fogna rajta.
Négy hét múlva azonban a szíve, amelyet az évek terhei koptattak el, feladta.
A városból rohantam haza, de már csak a békés, mozdulatlan arcát láthattam.
Hat hónap kellett, mire újra átléptem ennek a háznak a küszöbét. Addigra a hely a bukásom jelképévé változott: pénz nélkül, terveim romokban, üres mellkassal tértem vissza, és egyre erősebben motoszkált bennem az érzés, hogy anyám halála után minden túlságosan gyorsan, már-már gyanúsan gördülékenyen zajlott.
A vállalkozás és az ingatlan rövid idő alatt László kezére került, pedig anyám – a közös családnév ellenére – mindig tartott tőle bizonyos távolságot.
Ekkor egy autó gördült be a kapu elé.
Az ablakhoz léptem. Egy fekete Range Rover állt meg a tornác előtt.
Két férfi szállt ki belőle; az egyik elegáns öltönyt viselt, és heves kézmozdulatokkal magyarázott mostohaapámnak, Lászlónak.
A másik férfi egyetlen szót sem szólt, csupán egy vastag, bőrkötésű mappát szorongatott a karja alatt.
Néhány pillanattal később mindhárman eltűntek a ház belsejében, és a dolgozószoba felől tompa, visszafojtott hangfoszlányok szűrődtek ki. Óvatosan elindultam lefelé a lépcsőn. Az egyik öreg deszka panaszos reccsenéssel jelezte, hogy nem vagyok elég körültekintő, de odabent senki sem hallgatott el.
– …az üvegházak alatti terület immár kizárólag az enyém – jelentette ki László elégedett éllel a hangjában. – Holnap már le is ülhetünk az építtetőkkel egyeztetni.
– És az örökséggel kapcsolatos iratok? – érkezett a kérdés halkan. – Jogilag támadhatatlan minden?
– Tökéletesen – kuncogott László. – Ugyan ki kérdőjelezné meg? A lánya? Fogalma sincs, mit parafált.
A fülem zúgni kezdett, a pulzusom a halántékomnál kalapált.
Miféle iratok? Én semmit sem írtam alá! Abban az időszakban még a saját árnyékomat sem érzékeltem a gyásztól.
Aztán hirtelen összeállt bennem a kép.
Visszahúzódtam a szobámba, hangtalanul bezártam az ajtót, és lassan, tudatosan levegőt vettem.
Egy gondolat körvonalazódott bennem – hűvös, megfontolt, kitartást igénylő elhatározás.
Nem maradok szolgáló abban az otthonban, amelyet anyám a két kezével teremtett meg.
Ha vadászat lesz, hát vadász leszek.
Ha anya valóban hagyott hátra végrendeletet, elő fogom ásni.
A levegő feszültté vált körülöttem, mintha vihar előtti csend telepedett volna a házra. Éreztem: elkezdődött a játszma.
És én nem fogok alulmaradni.