Három évbe telt, mire Lilla annyira talpra állt, hogy saját erejéből kivezesse magát és a gyerekeit abból a szorult helyzetből, amelybe kerültek. Az idő múlásával egyre ritkábban jutott eszébe a volt férje és annak családja, mígnem egy váratlan telefonhívás újra felkavarta az állóvizet.
– Szervusz, menyem! – hallotta a kagylóban Gabriella hangját.
Lilla azonnal megfeszült. Az asszony három esztendőn át egyszer sem kereste, most pedig hirtelen jelentkezett. Aligha azért, hogy bocsánatot kérjen a fia viselkedéséért, vagy segítséget ajánljon.
– Jó napot – felelte hűvösen, ügyelve rá, hogy ne érződjön ki a meglepettsége.
– Hogy vagy mostanában? – kérdezte Gabriella, de a hangsúlya inkább formaságnak tűnt, mint őszinte érdeklődésnek.
– Köszönöm, rendben vagyunk.
– Ennek örülök. Azért kereslek, mert… tudsz róla, hogy Márk balesetet szenvedett?
– Nem, nem hallottam róla – válaszolta Lilla tárgyilagosan.
– Néha igazán érdeklődhetnél a volt férjed felől – jegyezte meg szemrehányó éllel az anyós.
– Erre semmi okom.
– Márk maradandó sérülést szenvedett – tört meg a hangja Gabriellának. – Mostantól ápolásra szorul.
– Sajnálom – mondta Lilla közönyösen. – De szeretném emlékeztetni, hogy ő már nem a férjem.
– Nem a sajnálatodra van szükség! Vidd magadhoz Márkot, és gondoskodj róla! – csattant fel parancsoló hangon az asszony.
Lilla mély levegőt vett, majd higgadtan visszakérdezett: – Mégis milyen alapon várja ezt tőlem?