Lilla a küszöbön torpant meg, mintha földbe gyökerezett volna a lába. A lakás kongott az ürességtől. Mellkasát jeges szorítás markolta, látása elhomályosult, és egy pillanatra attól rettegett, hogy mindjárt elájul.
Gépként lépett beljebb, majd lerogyott az előszobában árválkodó egyetlen székre, próbálva úrrá lenni a pánikon, amely hirtelen elöntötte. Körös-körül sivár csupaszság fogadta. Minden eltűnt, ami eddig otthonná tette a lakást: sem háztartási gépek, sem bútorok, még a régi fogas is felszívódott nyomtalanul.
Tekintete végigpásztázta a maradékot: egy kopott asztal, a kétszemélyes ágy és a gyerekek kis kanapéja maradt csupán. Lilla reszketve fújta ki a levegőt, majd a telefonjáért nyúlt. Először a rendőrség jutott eszébe, de egy hirtelen gondolattól vezérelve mégis úgy döntött, előbb felhívja a férjét, hátha tud valamit, vagy tanácsot ad, mit tegyen.
Márk csak a harmadik csörgésre vette fel. A hangja hűvösen, már-már ellenségesen csengett.
– Én vittem el mindent. Az én pénzemen vettük őket – jelentette ki szárazon.
Lilla megdermedt.
– Te… te voltál? Miért? Hová tetted a holminkat?
– Elhagytalak. Tényleg nem esett le eddig? – nevetett fel gúnyosan Márk.
– Elhagytál? De hová mentél? – kérdezte a nő, alig felfogva a szavakat.
– Van másvalakim. Elegem lett belőled, Lilla. Sem nőként, sem háziasszonyként nem felelsz meg.
– Miért nem mondtad ezt soha korábban? – kérdezte zavartan Lilla, akinek a férje kegyetlen mondatai teljesen felfoghatatlanul csengtek a fülében.