Barátnő
Egy apró kávézó sarkában ültem, abban a helyben, ahová régen Márkkal jártunk. A pincérnő már harmadszor állt meg az asztalomnál, türelmes, de kérdő tekintettel.
– Hozhatok még valamit?
– Csak egy pohár vizet – feleltem rekedten.
A telefonom megállás nélkül rezgett az asztalon. Anya, apa, sőt még a régi iskolai barátnőm, Vivien is hívott. Mindenki ugyanarra volt kíváncsi: igaz-e, amit Eszter elmondott.
Végül felvettem.
– Igen? Szia, Vivi…
– Nóra, te megőrültél? Mit műveltél már megint?
Keserűen felnevettem.
– Ugyan, semmiség. Csak romba döntöttem a saját nővérem tökéletesnek hitt életét. Egy átlagos kedd, semmi több.
– Gyere át hozzám. Most.
Egy órával később már a lépcsőházuk előtt álltam. Vivien szorosan magához ölelt, majd szó nélkül betessékelt a lakásba. Süteményt tett elém, mintha ezzel enyhíthetne a bennem kavargó káoszon.
– Emlékszel harmadikban Benedekre? – kérdezte halkan. – Arra a fiúra, aki mindig piszkálta Esztert?
– És?
– Te állítottad le. Úgy leteremtetted, hogy köpni-nyelni nem tudott. Mert bántotta a húgodat.
A torkom összeszorult.
– Csak… – elcsuklott a hangom. – Csak egyszer szerettem volna, ha valami engem illet. Ha nem mindig ő az első, a jobb, a különleges. Legalább egyetlen dolog…
Vivien komolyan nézett rám.
– Megérte?
Nem tudtam válaszolni.
Este anya hívott. A hangja szokatlanul fáradt volt.
– Nóra, beszélnünk kell.
– Miről?
– Rólunk. Arról, hol hibáztunk el téged az apáddal.
Megdermedtem.
– Tessék?
– Mindig Esztert állítottam példának eléd. Folyton összehasonlítottalak benneteket. Azt hittem, ezzel ösztönözlek. Most már látom, talán ártottam vele.
– Anya…
– Nem mentegetem, amit tettél – folytatta. – De lehet, hogy ha többször mondom, mennyire szeretlek, és nem méregetlek a testvéredhez, másképp alakul minden.
Három hónap telt el.
Eszter egészséges kislánynak adott életet. Hajnalka lett a neve. Nem Vivien, ahogy korábban tervezték.
Márk többször próbált elérni, de nem vettem fel. Közben elköltöztem egy másik városba, és munkát kaptam egy kisebb dizájnstúdiónál. Kiderült, hogy az élénk képzeletem nemcsak bajt, hanem bevételt is termelhet.
Egy délután csengettek. Amikor ajtót nyitottam, Eszter állt ott. Percekig csak néztük egymást. Végül elővett a táskájából egy fényképet.
– Ő Hajnalka. A lányod… mármint a húgod lánya.
Remegő kézzel vettem át a képet. A fotón egy apró, mosolygós arc nézett vissza rám.
– Nem bocsátottam meg – mondta Eszter csendesen. – Még nem.
– Értem.
– De te vagy az egyetlen testvérem. Tudom, miért tetted. Ettől még fáj. Idő kell.
– És Márk?
– Válunk.
A kislány fényképét nézve arra gondoltam, mennyire különös a sors. Néha saját kezünkkel rombolunk le mindent, miközben azt hisszük, éppen a boldogság felé rohanunk.