Még lett volna erőm ellökni magamtól, figyelmeztetni, hogy a nővérem jegyese, hogy amit teszünk, az árulás. Mégis inkább közelebb hajoltam hozzá.
Attól a pillanattól kezdve megállíthatatlanul sodródtunk lefelé.
Titokban találkoztunk, lopott csókokat váltottunk, és olyan üzeneteket írtunk egymásnak, amelyeket azonnal töröltünk, nehogy nyom maradjon utánuk. Márk bérelt nekem egy lakást azzal az indokkal, hogy nyugodtan készülhessek a vizsgáimra. Valójában az volt a mi menedékünk.
– Olyan élettel teli vagy – suttogta sokszor a fülembe. – Amikor veled vagyok, végre szabadnak érzem magam.
– És Eszter mellett? – kérdeztem egyszer, bár rettegtem a választól.
– Mellette minden előre meg van írva. Esküvő, gyerekek, karrier… évekre lebontva, precízen.
Az esküvő azonban így is eljött.
Én voltam a koszorúslány. Igazgattam Eszter fátylát, segítettem a ruháját rendezni, és erőltetett mosollyal pózoltam a fotókon. Belül közben valami perzselt és marcangolt. A féltékenység úgy égetett, mintha láthatatlan tűz emésztene.
– Tündökölsz ma, kislányom! – áradozott anyánk, amikor Eszterre nézett. – Mint egy igazi hercegnő!
– És én? – csúszott ki a számon akaratlanul.
– Jaj, Nóra… – simított végig a karomon. – Te is csinos vagy. Bár a ruhád már kissé gyűrött…
Márk a vendéglő bejáratánál talált rám. Ott már nem bírtam tovább, a könnyeim feltartóztathatatlanul folytak.
– Ne sírj, kicsim – törölte le az arcomat. – Tudod jól, hogy csak téged szeretlek.
– Ne hívj így… – suttogtam. – Ha engem szeretsz, miért vetted feleségül őt?
– Mert muszáj volt. A hírnevemnek makulátlannak kell maradnia.
Fél évvel később Eszter bejelentette, hogy gyermeket vár.
Ez a hír úgy csapott arcul, mint addig semmi. Márk egyre ritkábban jött. Amikor mégis, sietős öleléssel búcsúzott, mintha kötelességet teljesítene.
– Már nem szeretsz? – kérdeztem egy este, amikor az ajtóban állt indulásra készen.
– Ne beszélj ostobaságokat.
– Akkor miért rohansz mindig? Miért nem maradsz velem éjszakára?
– Nóra… ő a gyerekemet hordja a szíve alatt.
– És én? Velem mi lesz?
Nem felelt. Csak felkapta a kabátját, és visszasietett a feleségéhez. Én pedig ott maradtam a csendben, a saját gondolataim fogságában.
Aznap este elővettem egy régi fényképalbumot.
Ott voltunk ketten Eszterrel a vidámparkban. Ő tizenkét éves, én nyolc. Az arcom csupa olvadt csokoládé, ő pedig fintorog mellettem.
– Úgy nézel ki, mint egy malac – mondja a képen is szinte hallható hangon.
– De legalább jól érzem magam! – vágtam vissza akkor.
– Jó dolog rendetlennek lenni?
Eszembe jutott az is, amikor véletlenül eltörtem a kedvenc babáját. Tényleg nem szándékosan történt, mégis őrjöngött.
– Direkt csináltad! – kiabálta. – Mindig is irigyeltél!
– Nem igaz!
– De igen! Mert én szebb vagyok! Engem mindenki szeret, téged meg csak sajnálnak!
Lehet, hogy igaza volt? Talán tényleg az irigység vezetett idáig?
Egyre gyakrabban figyeltem őket. Lesben álltam a házuk előtt, órákig ültem az autómban Márk irodájával szemben. Egy alkalommal egészen a belvárosi étteremig követtem őket.