– Ne rohanj oda! – Márk a vállamnál fogva próbált visszatartani.
– Engedj el! Tudnia kell az igazságot!
– Nóra, a nővéred a hetedik hónapban jár! Gondold végig, mit művelsz!
Gyerekkoromban minden vágyam az volt, hogy olyan legyek, mint a bátyáim helyett kapott példaképem: Eszter. Ő volt a család büszkesége. Kitűnő bizonyítvány, választékos modor, mindig tökéletesen befont haj.
És én? Egy örökké zilált kölyök, tintapacás ujjakkal, aki sosem talált radírt időben.
– Nórikám, nézd csak, milyen gyönyörűen ír Eszter – simított végig anya elégedetten a fején. – A te betűid meg mintha táncolnának a füzetben.
– De nekem legalább van fantáziám! – vágtam vissza sértődötten, miközben a könnyeimet maszatoltam szét az arcomon.
– Ja, főleg amikor azt meséled a tanárnőnek, hogy a házit megette a szomszéd macskája – jegyezte meg Eszter félmosollyal.
Az évek múltak. Esztert felvették egy rangos egyetemre, én pedig épphogy átevickéltem az érettségin. Körülötte mindig akadtak udvarlók, én meg a szomszéd srác, Benedek oldalán lógtam.
– Nórika, nézz már rá a testvéredre! – sopánkodott anya. – Micsoda rendes vőlegénye van! Te pedig csak pazarolod az idődet azzal a Benedekkel.
Aztán megjelent Márk.
Váratlanul toppant be az életünkbe. Magas volt, sportos alkatú, mélybarna szemekkel. Emlékszem arra a délutánra, amikor először átlépte a küszöbünket. Eszter szinte ragyogott, amikor bemutatta őt a szüleinknek.
– Márk egy nagyvállalatnál dolgozik – újságolta büszkén. – Egy egész részleget vezet!
A szobámban kuporogva hallgattam a beszélgetésüket. A hangja bársonyos volt, és valahányszor felnevetett apu egyik – szerintem egyáltalán nem vicces – poénján, furcsa melegség futott végig rajtam. Még én is elmosolyodtam.
Minden azon a napon változott meg.
A szüleink vidékre utaztak, Eszter pedig bent ragadt a munkahelyén. Márk azért jött, hogy elvigyen néhány fontos iratot, amit a nővérem otthon felejtett.
– Szia, kicsi lány – mosolygott, amikor ajtót nyitottam. – Eszter küldött a papírokért.
– Ne hívj kicsinek – morogtam, miközben beengedtem. – Huszonkét éves vagyok.
– Rendben, bocsánat – emelte fel a kezét játékosan. – Csak olyan… természetes vagy.
– Az meg mit jelent? – húztam össze a szemem gyanakodva.
A tekintete komolyabbá vált.
– Azt, hogy igazi. Mellette néha úgy érzem magam, mintha állásinterjún lennék. Minden szónak hibátlannak kell lennie.
– És mellettem? – nevettem fel idegesen. – Itt lazíthatsz?
– Veled… – közelebb lépett. – Veled nem kell szerepet játszanom.
Amikor az ujja finoman az arcomhoz ért, a szívem őrült tempóban kezdett verni. Tudtam, hogy el kellene húzódnom, emlékeztetnem magam arra, ki is ő valójában, és hogy kihez tartozik.