– Akkor most a műszaki raktárban ülnél, és rongyokat válogatnál – fejezte be nevetve Nóra a korábbi gondolatát.
Eszter elmosolyodott, és játékosan megvonta a vállát.
– Ültem én ott eleget. Rongyot is hajtogattam bőven.
– Na látod – vonta le a következtetést Nóra elégedetten. – Most meg saját irodád van a kilencediken. És még szolgálati autót is kapsz.
Eszter elgondolkodva forgatta a kanalat a tortásdobozban.
– Az autót valószínűleg nem fogom igénybe venni. Harminc éve nem vezettem. Inkább maradok a metrónál.
– Te tényleg különc vagy – nevetett fel Nóra. – Ha adják, fogadd el! Majd beletanulsz.
Egy időre elcsendesedtek. Odakint teljesen besötétedett, a szemközti házak ablakaiban sorra gyúltak fel a fények.
– Mondd csak – szólalt meg hirtelen Nóra. – És mi lett Gáborral? Tényleg felmondott?
– Igen – felelte Eszter nyugodtan. – András azt mondta, saját kezűleg írta meg a felmondását.
– Helyes – bólintott Nóra elégedetten. – Megérdemelte. Nem kellett volna okosabb embereket megalázni.
Eszter nem reagált. Lelki szemei előtt megjelent Gábor arca a folyosón: sápadt volt és összezavarodott, mintha egyetlen nap alatt kihúzták volna alóla az egész életét. Eszter akkor értette meg igazán, milyen hajszálvékony a különbség bukás és diadal között.
Aznap éjjel sokáig ébren maradt. A plafont nézte, és azon kapta magát, hogy mosolyog. Évek óta először nem gyomorgörccsel gondolt a másnapra. A félelem helyét csendes biztonság és rég elfeledett izgatott várakozás váltotta fel.
Hétfőn reggel egészen más érzéssel állt meg az iroda üvegajtaja előtt. Korábban mindig a hátsó bejáraton ment be, a konténerek és raklapok között, ahol a levegőben vegyes szagok terjengtek. Most a főbejáraton lépett be, együtt az elegáns kabátos, aktatáskás vezetőkkel.
A régi, sötétkék kosztüm volt rajta – még abból az időből, amikor konferenciákra járt. Most feltűnt neki, mennyire elüt a körülötte suhanó, kifogástalan ruháktól. Mégis kihúzta magát, és határozott léptekkel indult a recepció felé.
Egy új arc ült a pult mögött. A lány felnézett, udvarias mosollyal.
– Jó reggelt! Miben segíthetek?
– Eszter vagyok, az új nemzetközi kapcsolatokért felelős vezető. A kilencedikre jöttem.
A recepciós egy pillanatra meghökkent, mintha próbálná összerakni a hallottakat a pletykákkal, de gyorsan visszanyerte a professzionális tartását.
– Természetesen. Huszonhármas iroda, jobbra a lift.
A lift tükrös falában Eszter megpillantotta saját tükörképét. Az arcán ott voltak az évek nyomai, és a tekintetében egy halvány bizonytalanság – de a szemében szilárdság csillogott.
A kilencediken Andrea, András asszisztense fogadta, ezúttal még barátságosabban.
– Eszter, fáradjon be! András később benéz, addig rendezkedjen be nyugodtan.
Az iroda nem volt nagy, de világos és barátságos. A délnyugati fekvésű ablakon át besütött a nap, megvilágítva az íróasztalt, a két vendégszéket és a mappákkal teli polcot. A számítógép már bekapcsolva várta, az asztalon iratcsomó, sőt friss virág is állt egy vázában.
– Ha szüksége lenne valamire, a szomszédban vagyok – mondta Andrea, majd magára hagyta.
Eszter az ablakhoz lépett. Az autók apró játékszernek tűntek odalentről, az emberek siető hangyáknak. Nem a magasság szédítette meg, hanem a helyzet valószerűtlensége.
Kopogtak.
– Szabad! – szólt ki.
Egy harmincas évei elején járó, komoly tekintetű nő lépett be.
– Júlia vagyok, az osztály helyettese. Három éve dolgozom itt. András arra kért, segítsek eligazodni.
Eszter hellyel kínálta.
Júlia tárgyilagosan ismertette az aktuális projekteket: német partnerek, olasz megrendelések, francia szállítmányok. A hangja hivatalos volt, de Eszter kiérezte belőle az óvatosságot.
Az ajtóban Júlia még visszafordult.
– Igaz, hogy korábban itt takarított?
– Igaz – felelte Eszter nyílt tekintettel.
Júlia bólintott, majd távozott.
Eszter belemélyedt a dokumentumokba. Három nyelven írt szerződések, sürgős válaszok. Ahogy haladt sorban, a külvilág elhalványult. Számok, határidők, feltételek – ebben otthon volt.
Egy óra múlva András dugta be a fejét.
– Hogy halad?
– Rendben – felelte Eszter.
– Jó. Herr András visszaigazolta az üzletet. Holnap érkezik a műszaki szakemberük végleges egyeztetésre. Szeretném, ha maga vezetné a tárgyalást.
Eszter meglepetten nézett rá.
– Én? Hiszen eddig csak fordítottam.
– Többet tett annál – mosolygott András. – Maga győzte meg őket, hogy maradjanak. Holnap tízkor kezdünk. Én ott leszek, de a szót maga viszi.
Az ajtóból még visszaszólt:
– És ne féljen. Képes rá.
Másnap Eszter korán érkezett. Átnézte az anyagokat, kávét ivott, és próbálta rendezni a gondolatait. Amikor Andrea jelezte, hogy megérkezett a delegáció, kihúzta magát, és elindult.
A tárgyalóban Herr András mosolyogva üdvözölte.
– Örülök, hogy új szerepben látom – mondta németül.
Eszter ugyanazon a nyelven válaszolt. A hangja eleinte kissé feszült volt, de minden kimondott mondattal magabiztosabb lett. A részleteket pontosan ismerte, gördülékenyen váltott német és angol között.
Három órával később aláírták a szerződést.
– Gratulálok – nyújtott kezet András. – Kiváló munka.
A feszültség lassan elpárolgott Eszterből, helyét kellemes fáradtság vette át.
Júlia a folyosón várta.
– Hallottam, ahogy beszélt. Lenyűgöző volt – mondta elismerően.
– Gyakorlat kérdése – felelte Eszter mosolyogva.
Nyolc hónap telt el.
November szürke esője mosta Debrecen utcáit, de Eszter irodájában meleg és rend uralkodott. A falon a diplomája mellett ott lógott egy megsárgult takarítási beosztás, amelyet még az első hónapban hozott fel a műszaki szobából, emlékeztetőül.
Azóta rendszeresen utazott Európába, magabiztosan tárgyalt, és a kollégák is elfogadták. András többször hangsúlyozta, milyen jó döntés volt a kinevezése.
Egy dolog azonban nem változott.
Kopogtak, és Réka dugta be a fejét – az a fiatal takarítónő, akivel az első nap találkozott a liftben.
– Eszter, ne haragudjon, hogy zavarom. Az új olasz porszívó használati útmutatója olaszul van, a karbantartó szabadságon, mi meg nem merjük összerakni. Segítene?
Eszter átvette a gyűrött papírokat.
– Nézzük csak… Először a szűrőt kell behelyezni, utána a csatlakozót ide. Erre figyeljetek, két bemenet van, az egyik vízhez, a másik porhoz.
Réka hálásan bólogatott.
– Fél napja küszködünk vele. Köszönjük!
– Ugyan – legyintett Eszter.
Réka az ajtóban megállt.
– Kávéfolt van a blúzán. Van rá tisztítószerünk.
Eszter nevetett.
– Akkor mutasd, hogyan kell szakszerűen.
Később, munka után benézett a műszaki szobába. Ilona és Anita Rékával teázott a régi kanapén.
– Jöjjön, Eszter! – invitálta Ilona. – Van friss kalács.
Eszter leült, kezébe vette a repedt fülű bögrét. Ugyanolyan volt, mint amelyből egykor ő ivott.
Beszélgettek, nevettek. Anita halkan megkérdezte:
– Tényleg olyan szépen beszél németül, mint ők?
– Igyekszem – felelte Eszter.
Nóra is betoppant, hogy együtt menjenek haza.
– Hallottam, hogy Budapestre hívnak a központba – vetette oda játékosan. – Igaz?
Eszter bólintott.
– Felajánlották.
– És?
Eszter körbenézett a szobában.
– Maradok.
– Komolyan?
– Itt van dolgom. Itt az életem.
Este a buszon hazafelé Eszter az ablakon át figyelte a város fényeit. Nyolc hónapja még attól rettegett, elveszíti az állását. Most ő dönthetett a jövőjéről.
Otthon teát főzött. A régi, csorba bögréből ivott.
– Még mindig azt használod? – csóválta a fejét Nóra.
– Kényelmes – mosolygott Eszter. – És emlékeztet valamire.
Az ablaknál állva a csillagokat nézte.
– Nóri…
– Igen?
– Jó, hogy vagy nekem.
Nóra hátulról átölelte.
– Te is nekem.
A város élt tovább odakint, de a konyhában béke volt. Eszter tudta, hogy nem a rang vagy a fizetés számít igazán. Hanem az, hogy az ember ott legyen, ahol szükség van rá – és azok között, akiket szeret.