…az apjuk, István, három évtizedet húzott le ugyanabban az üzemben. Művezetőként kezdte, később részlegvezető lett. A kilencvenes évek zűrzavarában, amikor a gyár leállt és sorra küldték el az embereket, a szíve nem bírta tovább.
– És most mégis túladnának rajta – szólalt meg Nóra rekedten. – Svájciaknak.
– Nem a gyár egészét adják el – helyesbített Eszter csendesen. – A gépparkról van szó. Ha az üzlet meghiúsul, végleg csődbe mennek. Akkor mindenkit elküldenek. De ha sikerül, korszerűsítik a műhelyeket, és talán újra lesz munka. Még mindig ott dolgozik néhány régi ember… apa barátai.
Nóra hosszasan fürkészte a testvérét.
– Ezért szóltál bele tegnap? Miatta?
Eszter nem felelt azonnal. Visszaült az asztalhoz, megemelte a kihűlt bögrét, és ivott egy kortyot.
– Fogalmam sincs – mondta végül. – Egyszerűen nem tudtam hallgatni.
Az éjszaka nyugtalanul telt. Eszter forgolódott, időnként felkelt inni, majd a plafont bámulta a sötétben. Gondolatai összevissza cikáztak. Lelki szemei előtt újra és újra felvillant Zoltán vörös arca és az ordítása: „Menjen, és mossa fel a padlót!” Aztán apja arca jelent meg – ahogy utoljára látta: fáradtan, mégis békésen. Ugyanitt ült a konyhában, ugyanígy könyökölt az asztalon, és a gyárról beszélt.
Hajnal előtt kelt. Csendben összekészült, és elindult dolgozni. A buszon a hideg ablaküvegnek döntötte a homlokát, és rövid időre elszenderedett. Álma kusza volt: esztergapadok, idegen beszéd, sirályok rikoltása keveredett benne.
Az irodaház még félálomban volt, amikor megérkezett. Elővette a takarítókocsit, ellenőrizte az eszközöket, majd a második emeleten kezdett. Ott sorakoztak az osztályvezetők irodái és a nagy tárgyalóterem, ahol aznap folytatódniuk kellett a svájci delegációval az egyeztetéseknek.
Épp a folyosót mosta, amikor hangfoszlányok ütötték meg a fülét. A tárgyalóból Zoltán éles, ingerült hangja szűrődött ki. Megint valakire ráripakodott. Eszter önkéntelenül lassított.
– Nem értem, miért ilyen nehéz ezt megmagyarázni! – csattant fel Zoltán. – Nem ócskavasról van szó, hanem számítógép-vezérlésű berendezésekről! Ott ül, motyog valamit, ők meg csak néznek!
Valaki halkan válaszolt, de a szavak nem voltak kivehetők. Eszter sóhajtott, és folytatta a felmosást.
Körülbelül húsz perc múlva kinyílt a liftajtó. Egy idős férfi lépett ki rajta munkaruhában. Kabátja fölött a gyár kék egyenruhája volt, a mellén névtábla. Eszter felemelte a tekintetét – és megtorpant.
– István bácsi… – szólalt meg halkan.
A férfi megfordult. Ráncok szelte arcán felismerés futott végig.
– Eszterke? – hökkent meg. – Hát te mit keresel itt?
A nő zavartan a takarítókocsira pillantott.
– Itt dolgozom.
Az öreg közelebb lépett, alaposabban szemügyre vette.
– Dolgozol…? – ismételte, és hangjában olyan fájdalmas csodálkozás csengett, hogy Eszter legszívesebben eltűnt volna a föld színéről. – Azt hittem, az egyetemen tanítasz nyelveket…
– Bezárták a kart – felelte röviden. – Leépítés volt. És maga?
István bácsi sóhajtott.
– Behívtak szakértőnek. A gépeket akarják eladni a svájciaknak. Most egyeztetik a műszaki részleteket. Van egy fiatal tolmácsuk, aranyos lány, de a gépekhez semmit sem ért. Összekeveri a szakkifejezéseket. Én magyarázok, ő meg teljesen mást fordít. A svájciak már húzzák a szájukat.
Legyintett, majd köhögni kezdett.
– Mennem kell, várnak.
Már indult volna, de Eszter utána szólt:
– Mi az, amit nem értenek pontosan?
Az idős mester visszafordult, és szenvedélyesen magyarázni kezdett:
– A CNC-esztergáinkról van szó. Régiek, de felújítottuk őket. A dokumentációban szerepel a pontossági osztály. A németeknél ez kulcskérdés. A tolmács viszont úgy adta vissza, mintha az a kopottság mértéke lenne. Így azt hiszik, ócskaságot akarunk rájuk sózni. Mondom neki, hogy nem erről van szó, ő meg hajtogatja, hogy szó szerint fordít.
Eszterben lassan felébredt az a jól ismert érzés – ugyanaz, ami előző nap is cselekvésre késztette.
– Nem lehetne valahogy pontosítani? – kérdezte.
– Próbáltam! – tárta szét a karját az öreg. – De én csak magyarul tudok. Ha kimondom, hogy „orsóház” vagy „szán”, ő rögtön lefagy.
István bácsi elindult a tárgyaló felé. Eszter utána nézett. Apja és az öreg negyven éven át dolgoztak együtt. Együtt kezdték, együtt mentek nyugdíjba. Az egyik már nem élt, a másik még mindig ott állt a csatatéren.
Eszter befejezte a folyosót, majd bement a műszaki raktárként szolgáló kis helyiségbe. Ablak nélküli, szűk szoba volt, egy kopott kanapéval. Leült, lehunyta a szemét. Gondolatai szinte zúgtak.
A fal túloldalán volt a tárgyaló. Tudta, mert a szellőzőrács a második emeleti előtérbe vezetett, és ha az ember bizonyos ponton a falhoz szorította a fülét, áthallatszott a beszélgetés.
Eszter odalépett, és a hideg fémhez nyomta a fülét.
Zoltán beszélt, hangja feszült volt.
– Herr András, biztosíthatom, hogy a berendezések kiváló állapotban vannak. Minden iratot átadtunk.
Egy mélyebb, nyugodt férfihang válaszolt németül. Eszter azonnal felismerte a svájci hangsúlyt.
– Az írásos anyag és az önök szóbeli állítása között ellentmondás van. A megadott pontossági osztály nem egyezik a leírással. Kockázatot nem vállalhatunk.
A fiatal tolmácsnő idegesen próbált közvetíteni, de akadozott.
– Azt mondják… hogy… hogy nem biztosak a minőségben… és… hogy talán nem azt kapják, amit ígérünk… Nem tudom pontosan lefordítani ezt a műszaki kifejezést…
Zoltán káromkodott, valami nagyot csapott az asztalra.
Eszter hátrébb lépett, és leült a kanapéra. Keze remegett. Látta maga előtt István bácsit, amint kétségbeesetten próbál magyarázni, miközben az üzlet perceken belül kicsúszhat a kezükből. És vele együtt apja öröksége is.
– Ne avatkozz bele – suttogta magának. – Nem a te dolgod. Csak takarító vagy. Kirúgnak.
De egy másik hang erősebb volt benne. Az a hang, amely egykor nemzetközi konferenciákon tolmácsolt, amely műszaki németet tanított, és amely gyerekként a műhelyekben hallgatta apja magyarázatait.
A tárgyalóból ismét a svájci férfi hangja hallatszott:
– A megbeszélést felfüggesztjük. Amennyiben tisztázódnak a részletek, visszatérünk rá. Most azonban távoznunk kell.
Székek csúsztak, iratok zizegtek.
Eszter szíve a torkában dobogott. Tudta, hogy ha most kilépnek, mindennek vége.
Felpattant, kiszaladt a raktárból, és megállt a tárgyaló ajtaja előtt. Egy pillanatig hezitált, majd lenyomta a kilincset.
A helyiségben feszült csend uralkodott. Zoltán az ablaknál állt ökölbe szorított kézzel. Az asztalnál három külföldi ült, élükön az ősz hajú, szemüveges férfival. A fiatal tolmácsnő a sarokban kuporgott, könnyekkel küszködve. István bácsi a fal mellett állt, tanácstalanul.
Minden tekintet Eszterre szegeződött, aki szürke munkaruhában, kezében felmosóronggyal lépett be.
– Maga meg mit keres itt?! – csattant fel Zoltán. – Tűnjön innen!
Eszter azonban a szemüveges férfira nézett, és hibátlan német nyelven szólalt meg:
– Herr András, elnézést a váratlan megszakításért. Engedje meg, hogy tisztázzam a félreértést. A jelenlegi tolmácsolás pontatlan, a műszaki paraméterek torzítva jutottak el önökhöz. A berendezések valódi adatai megfelelnek az önök követelményeinek. Ha adnak tíz percet, részletesen és pontosan ismertetem.
A terem elnémult.
Zoltán arca lassan elsötétült. A fiatal tolmács dermedten állt. Herr András viszont figyelmesen szemlélte Esztert.
– Ön hol tanult meg így beszélni? – kérdezte németül.
– Az egyetemen germanisztikát végeztem, később oktattam és szakfordítással foglalkoztam – felelte nyugodtan.
A svájci férfi társaihoz fordult, majd vissza Eszterre.
– Kérem, folytassa.
Eszter István bácsi felé intett.
– Kérem, magyarázza el a gépek műszaki adatait. Én fordítok.
Az idős mester belekezdett a részletekbe: típus, gyártási év, felújítások, orsócserék, vezérlőrendszer. Eszter szinte gondolkodás nélkül, gördülékenyen ültette át németre a szaknyelvet. A svájci mérnök kérdéseket tett fel, ő tolmácsolt oda-vissza. A beszélgetés szakmai eszmecserévé alakult.
Zoltán tehetetlenül figyelt. A fiatal tolmácsnő sírva kisietett.
Tíz perc múlva Herr András felemelte a kezét.
– Asszonyom – mondta Eszternek –, ön most megmentette ezt az üzletet. A hallottak alapján a gépek megfelelnek az elvárásainknak. Készek vagyunk folytatni a tárgyalást.
Majd angolra váltva Zoltánhoz fordult:
– Kiváló szakembereik vannak. Talán érdemes lenne őket a megfelelő helyen alkalmazni.
Eszter átvette a névjegykártyát, amit Herr András nyújtott felé.
– Ha valaha változtatna – tette hozzá a férfi –, Zürichben örömmel látnánk.
Eszter zsebre tette a kártyát, és csendben kilépett.
A raktárszobában leült, kezét a halántékára szorította. Tudta, hogy átlépett egy határt. Most már csak várhatta a következményeket.
Körülbelül egy óra múlva kopogtak. István bácsi lépett be csillogó szemmel.
– Eszterke – mondta meghatottan –, sikerült. Előzetesen aláírták. A gyár tovább működik.
Eszter halványan elmosolyodott.
– Ennek örülök, István bácsi. Igazán.