A „Megapolisz-Trade” nevű vállalat irodaháza minden hétköznap ugyanazzal a koreográfiával indította a napot. Pontban fél nyolckor a Debrecen délnyugati részén álló, üvegfalú üzleti központ hirtelen életre kelt. Felizzottak a földszinti előtér lámpái, hangtalanul siklottak szét a liftajtók, és az áttetsző kabinokban megindultak felfelé az első dolgozók. Ők voltak azok, akik korábban érkeztek, hogy még a napi rohanás előtt legyen idejük meginni egy nyugodt kávét.
Eszter azonban mindannyiuknál előbb lépte át a bejáratot. Rendszerint már fél hétkor ott volt, amikor az épület még csak félig ébredt, a folyosókon pedig érezni lehetett az éjszakai felmosás friss illatát és a hűvös, hajnalias levegőt. Bár nappali műszakban dolgozott, szándékosan jött korán. Az ő feladata nem merült ki annyiban, hogy tisztaságot hagyjon maga után: a rendet kellett fenntartania akkor is, amikor az irodai nyüzsgés már mindent felborított. Amikor a látogatók cipőjéről sáros vízcseppek hullottak a padlóra, és a kávégépből újra meg újra kifröccsent a tejhab.
Negyvenöt éves volt. Sötét hajában ezüstszálak csillantak, de nem próbálta elfedni őket; tarkóján szoros kontyba fogta tincseit. A munkaruhája – szürke nadrág és logóval ellátott póló – pontosan illett rá, mégis teljesen észrevétlenné tette. Beleolvadt a térbe: fal, növény, irodabútor… és a takarítónő. Láthatatlan elem a berendezésben.
Csendben közlekedett a nyitott terű irodában. A nagy takarítókocsi a személyzeti fülkében maradt, ő csak egy kisebb műanyag kosarat vitt magával, benne mikroszálas kendőkkel, ablaktisztító spray-vel és egy apró kefével, amellyel a billentyűzetek közé szorult morzsákat söpörte ki. Jobban ismerte ezt a helyet, mint azok, akik birtokolták. Tudta, kinél gyűlik össze mindig a fánkmaradék az asztalon, melyik szék hagy fekete csíkot a parkettán, és melyik tárgyalóajtó záródik rosszul, hogy aztán beszivárogjon alá a por.
Amikor elhaladt a recepció mellett, észrevette, hogy a kis tárgyalóterem ajtaján ferdén lóg a réztábla: „Tárgyalóterem 1.” Az egyik csavar kilazulhatott. Letette a kosarat, előhúzta zsebéből a nővérétől kapott kis multifunkciós szerszámot, és gondosan megszorította a rögzítést. A tábla egyenesbe került. Ujjával végighúzott rajta, hogy eltüntesse a foltot, majd ment tovább.
Senki sem figyelte.
Kilenc órakor az előcsarnok zsongani kezdett. Mintha kaptárt bolygattak volna meg. A liftekből öltönyös menedzserek, asszisztensek és elemzők áramlottak ki, telefonok csörögtek, cipősarkak kopogtak a márványon – azon a felületen, amelyet Eszter alig háromnegyed órája mosott fel. A fényes padlón máris új csíkok jelentek meg.
A hatalmas pálma mellett állva éppen a leveleket törölte át. A por szinte percek alatt visszatelepedett rájuk. Innen mindent belátott: a recepciós pultot, a forgóajtót, és azt a csoportot is, amely öt perccel tíz előtt lépett ki a liftből.
A társaság közepén, akár egy vezérhajó a flottában, Gábor haladt. A cég ügyvezető igazgatója testes volt, de meglepően fürge. Zakója hibátlanul simult rá, karórája fémesen csillant. Hangja betöltötte az előteret, noha a megszólított, egy vékony fiatalember tablettel a kezében, alig két lépésre állt tőle.
– Mondom még egyszer: mindennek hibátlannak kell lennie! – dörgött Gábor. – Ásványvíz, poharak, a projektort kétszer ellenőrizni! És csak frissen őrölt kávé! A svájciak nem tréfálnak az ilyesmivel!
A fiatal adminisztrátor sietve bólogatott.
– Gábor úr, minden rendben, egy óra múlva érkezik a delegáció…
– Egy óra múlva? – csattant fel. – És én még nem láttam a végleges ajánlatot! Hol a piros mappa? Az a bordó műbőr!
Zavart csend. Gábor körbenézett.
– Vivien! Hol van az a mappa?
A tökéletes frizurájú titkárnő előlépett.
– A sofőrnél volt, az autóban maradt. Fél órája leadta a recepción, de itt nem találjuk…
Gábor arca elvörösödött.
– Nem találjátok? Tudják, mi van benne? Eredeti példányok, pecséttel! Húszmillió eurós üzletről beszélünk!
A recepciós lány idegesen babrált a telefonjával. Gábor ide-oda járkált, mint egy sarokba szorított állat.
Ekkor megakadt a tekintete.
Nem is Esztert látta meg először, hanem a kezében tartott bordó mappát. A kijárat melletti fotelban hevert, szinte beleolvadt a sötét kárpitba. Eszter pár perce vette észre, és épp a recepcióhoz készült vinni.
– Álljon meg! – csattant rá Gábor.
Odalépett, és szinte kitépte a mappát a kezéből. Gyorsan átfutotta az első oldalt, majd megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Az arcán azonban nem hála jelent meg, hanem az a fölényes mosoly, amelyet beosztottai már jól ismertek.
– Nahát – mérte végig Esztert. – Új kolléga? Raktáros? Vagy… takarító?
A körülöttük állók feszülten figyeltek.
– Ha már ilyen ügyesen összeszedi, ami nem az övé – folytatta gúnyosan –, talán le is fordítaná nekünk, mi áll benne? Hadd nevessünk egyet.
Néhányan kuncogtak.
Eszter nyugodtan vette vissza a mappát. Fellapozta, gyorsan átfutotta az első oldalakat.
– Ez a „Megapolisz-Trade” hivatalos ajánlata – szólalt meg halkan, de határozottan. – Berendezések szállítására a mellékelt specifikáció szerint. Tanúsítványok, jegyzőkönyvek rendben.
Hangja mély volt, tiszta. Nem kérkedett, nem alázkodott.
– Ugyanakkor – tette hozzá –, a második oldalon a pénznemnél hiba csúszott a táblázatba.
Az előtér elcsendesedett.
– A fejlécben euró szerepel, de az összesítő oszlopban dollárjel van. Az összegek dollárárfolyamon lettek számolva. A svájci partner euróval dolgozik. Ezt könnyen sértésnek vagy pontatlanságnak vehetik.
Gábor arcáról lehervadt a mosoly. Újra belenézett a papírokba.
– Honnan… – rekedt el a hangja.
Eszter azonban már elindult a folyosó felé.
– Menjen csak, Gretchen – szólt utána élesen. – Majd a könyvelés eldönti. Takarítson inkább!
A nő visszanézett rá. Tekintetében nem volt düh, csupán bizonyosság.
– Rendben, Gábor úr – felelte csendesen, és eltűnt a személyzeti ajtó mögött.
A folyosón a falnak támaszkodott. Szíve hevesen vert. Tudta, miért szólalt meg. Mindig észrevette az ilyesmit. Ez volt az egyetlen terület, ahol valóban otthon érezte magát – még ha már senkinek sem számított.
Este gyorsan ráborult a lakótelepre a márciusi sötétség. A hetedik emeleti konyha ablakából fénylő ablakok sora látszott, az útról tompa moraj szűrődött fel. A lakás egyszerű volt: régi hűtő, kopott gáztűzhely, virágmintás viaszosvászon az asztalon. A párkányon különböző nyelvű könyvek hevertek.
Eszter teája kihűlt előtte.
Az ajtó csapódott.
– Eszter, megjöttem! – kiáltotta Nóra, és már bent is termett. Rövid haj, élénk tekintet, hátizsák a vállán. Programozóként dolgozott, teljesen más világban.
– Már megint az a főnököd? – kérdezte, miközben vizet forralt.
Eszter megrázta a fejét.
– Ma fordítottam neki.
Nóra megdermedt.
Eszter röviden elmesélte a jelenetet, a valutahibát, Gábor reakcióját.
– Megijedt – zárta le halkan. – Az ilyenek nem szeretik, ha nyilvánosan tévednek.
Nóra fel-alá járkált a kicsi konyhában.
– Te voltál az egyik legjobb az egyetemen! A kamaránál szinkrontolmácsoltál! Miért mosol fel irodákat?
Eszter keserűen elmosolyodott.
– A diploma és a tapasztalat nem számít, ha az ember negyven felett jár. Amikor bezárt a tanszék, mindenhol fiatalokat kerestek. Aztán jöttek a hitelek… Nem válogathattam.
– De éjszakánként még mindig fordítasz!
– Aprópénzért. Hogy nappal felmoshassak.
Csend telepedett közéjük.
– Milyen berendezésekről szólt az ajánlat? – kérdezte végül Nóra.
– Ipari gépek. Egy régi gyárnak a város déli részén. Ott dolgozott apa is, emlékszel?
Nóra tekintete elsötétült.
– A szerelőüzemben…
– Igen – felelte Eszter halkan. – Mindig azt mondta: „Egy gyár élő szervezet. Nem szabad darabonként eladni.”
Nóra sokáig nézte a nővérét, és ajkai remegni kezdtek, mintha egyszerre törnének fel benne a régi emlékek. Tudta ezt a történetet. Az apjuk, István, három évtizedet húzott le ugyanabban az üzemben…