…Márk gyorsan észbe kapott, azt mondta, csupa krumplihéj a keze, majd bontotta a hívást.
Én pedig felé fordultam.
— Márk, én ebből most kiszállok — közöltem higgadtan, de határozottan. — Holnap embert próbáló napom lesz: le kell adnom az összes jelentést, este pedig értekezletet tart a főnök az átszervezésekről. Ha ennyire fontos neked, hogy Rékát illendően fogadjuk, oldd meg kérlek te.
— Eszter, de hát én mit főzzek? — nézett rám tanácstalanul. — Tudod jól, hogy alig tudok valamit elkészíteni, csak a legegyszerűbbeket…
— Kért tőled bárki különlegességet? — vágtam vissza. — Ha jól hallottam, annyit mondott, hogy legyen terítve. A menüről egy szót sem ejtett. Csináld meg a jól bevált tésztaételt darált hússal, dobj össze egy tejfölös zöldsalátát. Ismerem Rékát, tudom, mennyire kényes, de ennyi bőven elég lesz.
Hiába próbált rábeszélni, nem engedtem. Nem volt időm és energiám ünnepi lakomát varázsolni csak azért, mert a sógornőm bejelentkezett. Ha látni akarja a bátyját, tegye — de a vendéglátást most vállalja ő.
A folytatást már csak elmondásból ismertem meg, mert másnap késő estére értem haza. Már a lépcsőházban hallani lehetett a hangos szóváltást; mintha az egész emelet zengett volna tőlük.
Ahogy beléptem, Réka rögtön nekem rontott.
— Végre méltóztattál megérkezni? — csattant fel. — Nem világos számodra, mit jelent az, hogy megteríteni? Gondoltam, valami rendes étel vár majd, mondjuk sült csirke krumplival…
Karba tettem a kezem.
— Komolyan ezt kéred számon? — feleltem élesen. — Drága Réka, ha sült csirkére vágysz, a legközelebbi étteremben biztos kapsz. Ez itt nem kifőzde, ahol csettintésre felszolgálnak.
Márk közben zavartan magyarázkodott.
— Csak jót akartam… Főztem tésztát, vettem egy kiló darált húst hozzá, készítettem salátát, még melegszendvicset is sütöttem… De Rékának egyik sem felel meg.
— Akkor most beszéljünk a viselkedésről — húztam össze a szemem. — Őszintén, Réka, tényleg azt hiszed, hogy ez így rendben van? Nem fordult meg a fejedben, hogy talán túl sokat vársz?
— Én csak normális vacsorát szerettem volna… — hebegte.
— Normálisat? — csattantam fel. Hónapok óta gyűlt bennem a feszültség. — Mindig többet akarsz annál, ami van. De jól jegyezd meg: aki folyton elégedetlen, végül semmit sem kap.
Elsápadt, mint a fal. Látszott rajta, hogy most először találkozott valódi ellenállással.
— Emlékeztess csak, hányszor hívtatok meg minket azóta, hogy összeházasodtunk Márkkal? — folytattam. — Segítek: egyszer. Egyetlen alkalommal. Ehhez képest te rendszeresen bejelentkezel hozzánk, és még neked áll feljebb?
Szótlanul állt, pislogott, mintha most kezdene összeállni benne a kép.
Hirtelen felkapta a kabátját.
— Rendben van. Akkor többet nem jövök! Udvariatlanok vagytok! — vetette oda sértetten.
— Isten hírével — intettem búcsút. — Legalább friss levegő lesz a lakásban.
Az ajtóból még visszaszólt:
— Márk, te ezt hagyod?
A férjem csendesen, de határozottan felelt:
— Réka, most már tényleg túlzásba estél. Lehet megsértődni, de ez így nem mehet tovább.
A következő pillanatban bevágódott az ajtó. Néhány másodpercig némán álltunk, majd egymásra néztünk, és egyszerre fújtuk ki a levegőt.
Talán ez az eset végre kijózanító hatással lesz rá. Ideje volt már, hogy valaki határt húzzon.