A szombat reggelem egy hatalmas csörömpöléssel indult. Még az ágyban feküdtem, félálomban, amikor a konyha felől fémes csattanás hallatszott, majd András elfojtott káromkodása. A férjem hétvégén is hajnalban talpon volt; meggyőződése szerint a szabadnap arra való, hogy az ember végre utolérje magát a teendőkkel, nem pedig arra, hogy lustálkodjon.
— Júlia, sokáig készülsz még? — kiáltott be. — Kihűl a reggeli!
Nagyot nyújtóztam, és kelletlenül kibújtam a takaró melegéből. Az ablakon túl apró szemű, makacs májusi eső permetezett, az ég szürkén, komoran nehezedett a háztetőkre. Semmi kedvem nem volt gumicsizmát húzni és kimenni a telkünkre, de megbeszéltük, hogy ezen a hétvégén kezdjük el az ültetést.
Amikor beléptem a konyhába, meglepő látvány fogadott. András a tűzhelynél sürgölődött az én virágmintás kötényemben, és szokatlan izgatottság lengte körül. Már felvágta a kenyeret, megkente a szendvicseket, két bögrébe kávét töltött.
— Ülj le, egyél rendesen — tolta elém a tányért. — Ma komoly dolgunk lesz.
Lehuppantam a székre, és gyanakodva figyeltem. Szombatonként rendszerint engem sürgetett, amiért szerinte túl sokáig készülődöm, most pedig ő szolgálta fel a reggelit. Valami nem stimmelt.
— Milyen komoly dolgunk? Nézd már, szakad az eső — kortyoltam bele a kávéba. — Nem mehetnénk inkább holnap? Úgyis be akartam ugrani anyához.
András megforgatta a kanalat a kezében, aztán letette.
— Nem, ma muszáj kimenned — mondta, és kerülte a tekintetem. — Ideje rendbe tenni az ágyásokat, édesem. A föld már biztos tele van gyommal, az eper megrohad, ha nem foglalkozunk vele. Tudod, ha most nem lépünk, később hiába kapkodunk.
Úgy beszélt, mintha kertészeti előadást tartana, mégis az ablakot bámulta, mintha odakint történne valami fontos.
— András, mi bajod van? — tettem le a csészét. — Mindig együtt megyünk. Most mi ez a sietség? Este programod van?
— Dehogy, semmi ilyesmi — pattant fel, és háttal nekem az ablakhoz lépett. — Egyszerűen rengeteg a munkám. Hétfőre le kell adnom egy jelentést, és kiszámoltam, ha ma is elmegyek, nem végzek. Te meg ne ülj itthon! Menj ki, szívj egy kis friss levegőt, úgyis alábbhagy az eső. Este felhívlak.
Túl gyorsan, túl gördülékenyen beszélt. Mintha betanulta volna a szöveget.
— Este felhívsz? — ismételtem. — Komolyan azt gondolod, hogy egyedül menjek ki, cipeljem a vödröket, túrjam a sarat, miközben te kényelmesen dolgozol?
— Júlia, ne kezd már! — fordult felém ingerülten. — Dolgozom, érted? A családért. Ráadásul szeretsz a kertben matatni.
Szerettem. De csak akkor, ha együtt csináltuk. Ha ő ásott, én locsoltam, utána pedig grilleztünk és nevettünk. Egyedül üldögélni az üres házban, a szemerkélő esőben? Nem ez volt az álmom.
— Nem akarok egyedül menni — jelentettem ki határozottan. — Menjünk inkább holnap, és gyorsan megcsináljuk együtt. Vagy kérj ki egy nap szabadságot.
— Júlia — keményedett meg a hangja —, már döntöttem. A kocsiban van a benzin, a táskádat összekészítettem. Ne csináljunk jelenetet, kérlek. Fáradt vagyok, szükségem van egy nyugodt napra. Te kimész, rendbe teszed a házat, vasárnap este érted megyek.
Hosszan néztem rá. Nem bírta a tekintetem, inkább a makulátlan tűzhelyet törölgette egy ronggyal. Valami nagyon nem volt rendben.
Ekkor megszólalt a telefonom a táskámban. Réka hívott.
— Szia — szóltam bele, miközben Andrást figyeltem.
— Szia, Juli! Mit csinálsz ma? Beugorjunk a városba moziba? Van egy vígjáték, pont nekünk való — hadarta lelkesen.
— Azt hiszem, megyek a telekre — válaszoltam óvatosan.
— Hová? Ebben az időben? Elment az eszed? — csattant fel. — És egyedül? Tavaly is alig tudtuk lerázni a szomszéd kecskéit, emlékszel? Ki tudja, kik mászkálnak ott.
— Magas a kerítés — ismételtem gépiesen, de Réka szavai kellemetlenül megcsiklandozták a gyomromat.
— És András? Ő is megy?
— Dolgozik — feleltem röviden.
— Persze, dolgozik… — fújtatott. — Na jó, vigyázz magadra! Ha bármi van, azonnal hívj.
Letettem. András azonnal kérdezett:
— Réka volt? Mit akart?
— Moziba hívott. Mondtam, hogy kertészkedünk.
Láthatóan megkönnyebbült.
— Helyes. Az a barátnőd csak csavarogna. Nekünk meg házunk van, felelősségünk. Na, indulj, kivittem a csomagod a folyosóra.
Fél óra múlva a bejárati ajtóban álltam, régi farmerben, dzsekiben, kezemben az élelmiszeres szatyorral és a gumicsizmával. András puszit nyomott az arcomra, rám adta a hátizsákot.
— A kulcs megvan? — kérdezte, de nem a szemembe nézett.
— Igen, nálam van.
— Jól van… vigyázz az úton. Majd hívlak.
Kiléptem a lépcsőházba, és még visszapillantottam. Már csukta is az ajtót, meg sem várta, hogy beszálljak a liftbe. Máskor addig integetett, amíg el nem tűntem.
Beültem az autóba, beindítottam a motort, és kihajtottam az udvarról. A telekig nagyjából egy óra az út. Az eső hol rákezdett, hol elállt, az ablaktörlő egyhangúan járt. A reggeli beszélgetés újra és újra lepergett a fejemben, és egyre inkább forrt bennem a düh. Miért nem mondta egyszerűen, hogy dolgoznia kell? Miért ez a mesterkélt lelkesedés?
Kihangosítón felhívtam.
— Igen? Elfelejtettél valamit? — szólt bele feszes hangon. A háttérben zaj, beszéd hallatszott.
— Nem felejtettem. Csak… mi történik? Olyan furcsán viselkedsz ma.
— Semmi nem történik — vágta rá. — Vezetsz már? Később visszahívlak, most munkám van.
Letette. A kijelző elsötétült. Megpróbáltam elhessegetni a rossz érzést.
Gyorsan odaértem a kertvárosi telekre. Intettem az öreg portásnak, majd zötykölődtem a földúton a házunk felé. A kis ház a telek végében állt, erdőszél mellett. Három éve vettük, rengeteget költöttünk rá, új kerítést húzattunk. Büszke voltam rá.
Leállítottam a motort, és kiszálltam a csendes esőbe. A kapun azonban idegen lakat lógott. Vadonatúj, fényes darab, hosszú kengyellel. A rozsdás régi eltűnt.
Pislogtam, hátha tévedek. Közelebb mentem. Nem, ez biztosan nem a miénk. Talán András lecserélte? De miért nem szólt?
Elővettem a kulcscsomót. Bedugtam a kulcsot… meg sem mozdult. A zár idegen volt.
A szívem nagyot dobbant. A kiskapuhoz siettem — azon még a régi lakat volt. Reszkető kézzel kinyitottam, beléptem az udvarra, és földbe gyökerezett a lábam.
Rend uralkodott. Túlságosan is. A járdák fel voltak seperve, pedig egy hónapja nem jártunk itt. A ribizlibokrok megmetszve. A ház és a fészer között kifeszített kötélen ruha száradt. Idegen ruha. Fakó ágynemű, kifakult trikók, rikító mintás férfi alsóneműk.
Lassan a verandához léptem. A lábam ólomsúlyú lett, a pulzusom a torkomban lüktetett. Benyomtam az ajtót. Nem volt zárva.
Odabent káposztaleves és dohány szaga terjengett. A polcokon idegen edények sorakoztak. Az én lisztes üvegem félretolva, mellette olcsó tészta.
A ház meleg volt, az ablakok bepárásodtak. A konyhában két nő ült az asztalnál. Az én székeimen. Az egyik testes, ősz hajú, szoros kontyba csavart hajjal, apró, éles szemekkel. A másik hasonló korú, hasonló tekintettel. A tűzhelyen vígan forrt a víz az én lábasomban.
A kontyos asszony megfordult, és rám meredt. Néhány másodpercig némán bámultuk egymást.
— Jó napot… — szólaltam meg végül rekedten. — Megkérdezhetem, kik maguk?
Az asszony arca hirtelen mézes mosolyra húzódott.
— Jaj, Júliám, megérkeztél! — csapta össze a kezét. — Erikával itt üldögélünk, teázunk. Olyan jó itt a levegő! András mondta, hogy ma jössz. Vártunk is.
András mondta. Tudta.
A másik nő — Erika — kíváncsian méregetett a szemüvege fölött.
— Milyen alapon… — kezdtem, de elakadt a hangom.
— Gyere beljebb, ne az ajtóban álldogálj — intett Mária, mert felismertem benne az anyósomat. Sokkal leharcoltabbnak tűnt, mint korábban. — Egy darabig itt lakunk. András megengedte. Nem zavarunk, nagy a hely.
Olyan természetességgel mondta, mintha csak átugrottak volna egy délutáni teára.
Éreztem, hogy forr bennem a harag és a félelem. A házam már nem az enyémnek tűnt.
— Mit keresnek itt? — kérdeztem újra, igyekezve higgadt maradni.
— Pihenünk — felelte Mária, és közelebb lépett. — Gyere, kapsz teát.
— Mária néni — hangsúlyoztam ki távolságtartóan —, ez az én házam. Milyen jogon költöztek be?
A mosoly eltűnt.
— A te házad? — élesedett meg a hangja. — A fiam építette. Ő a tulajdonos. Én az anyja vagyok. Te csak a felesége. András engedett be minket.
Erika bólogatott.
— Mikor? Miért nem szólt senki? — kérdeztem.
— Nem tudsz te sok mindent — legyintett Mária. — Gábor szívével gond van, az orvos levegőt javasolt. A városi szálláson felújítás van, ki kellett költöznie. A lakásotok kicsi, ideálisabb itt. Őszig maradunk.
Őszig.
— És a zár? — kérdeztem.
— Gábor cserélte le, biztonság miatt — szólt Erika. — Ad kulcsot.
Tehát nincs kulcsom a saját kapumhoz.
Bementem a hálóba. A mi ágyunk idegen ágyneművel volt bevetve. A fésülködőasztalomon olcsó hajlakk, szürke hajszálakkal teli kefe. A szekrényben a ruháimat a sarokba gyömöszölték, helyükön kopott ruhadarabok lógtak.
A vendégszobában egy összecsukható ágyon baba mocorgott. Mellette egy fiatal lány ült, rikító rózsaszín lakkal festette a körmét.
— Mit keresel itt? — nézett rám kihívóan.
— Itt lakom — feleltem döbbenten.
— Ja, te vagy a háziasszony? Én Dóra vagyok, Gábor lánya. Ez a fiam.
A kezében az én körömlakkom.
— Az az enyém — mondtam.
— Ugyan már — vont vállat.
Visszamentem a konyhába.
— Kik ezek mind? — kérdeztem.
— Család — felelte Mária. — Gábor, a lánya, az unoka. Nem hagyhatjuk őket az utcán.
Felkapcsoltam a telefonomat, és újra hívtam Andrást.
— Megérkeztél? — kérdezte könnyedén.
— Tudtál erről? — tört ki belőlem. — Anyádék itt élnek! Lecserélték a zárat! A cuccaimat kidobták!
— Nyugodj meg — felelte bosszúsan. — Család. Pár hónap az egész.
— Pár hónap? — ziháltam.
— Ne csinálj balhét anyu előtt — tette hozzá, majd bontotta a vonalat.
Ott maradtam a sípoló készülékkel.
— Na, beszéltél a férjeddel? — kérdezte Mária elégedetten.
— Hol vannak a dolgaim? — kérdeztem halkan.
— A kamrában — legyintett.
A kamrában kupacba hányva, nedves rongyok közé dobálva találtam mindent.
A falnak dőltem. Mit tegyek?
A konyhából beszűrődött Mária hangja:
— Ideges kis teremtés. Majd megszokja.
Leültem egy sámlira.
— Éhes vagyok — mondtam.
— Főzz magadnak — felelte szárazon.
Elővettem a saját kenyeremet. A hűtőből eltűnt a múltkori sajtom.
— A sajtom?
— Megettük — mondta ártatlanul.
Kimentem a lépcsőre. A telefon rezgett. Réka.
Elmondtam neki mindent.
— Hívd ki a rendőrséget! — csattant fel. — Ki a tulajdonos?
— Közös tulajdon.
— Akkor jogod van! Ez nem lakóház, nem is lehetnek bejelentve! Ne hagyd magad!
Szavai lassan erőt öntöttek belém. Igaza van. Nem vagyok kiszolgáltatva.
Felálltam a lépcsőről, megtöröltem az arcom, és határozott léptekkel indultam vissza a házba, elhatározva, hogy most végre beszélek Máriával, és tisztázom, milyen jogon foglalták el az otthonomat.