A házba visszalépve éreztem, hogy a korábbi elszántságom mögött ott lappang a bizonytalanság. Mégis kihúztam magam, és egyenesen a konyha felé indultam.
Bent fülledt meleg fogadott. A sparhelt ontotta a hőt, az ablakok bepárásodtak. Mária és Erika már nem teáztak; kötőtű csattogott a kezükben, ölében fonalgombolyag, mintha mindig is itt ültek volna, mintha ez a konyha az övék lenne hosszú évek óta.
— Mária néni — szólaltam meg határozottan, és meglepett, hogy a hangom nem remeg. — Beszélnünk kell.
Lassan felemelte a tekintetét, végigmért.
— Hát mondjad.
Vettem egy levegőt.
— Ez az ingatlan Andrással közös tulajdonunk. Jogom van beleszólni abba, ki lakik itt. Én senkit nem hívtam ide. Nem járultam hozzá, hogy beköltözzenek. Arra kérem magukat, költözzenek el.
A kötőtű megállt a levegőben. Mária arca elvörösödött, foltok jelentek meg rajta.
— Tessék? — nyújtotta el fenyegetően. — Te most kiraksz minket? A férjed anyját? Hogy merészeled?
— Nem kirakok senkit — feleltem, minden erőmmel azon voltam, hogy ne csukoljon a hangom. — Csak közlöm, hogy az ittlétükhöz nem adtam hozzájárulást. Ehhez jogom van.
Ekkor kilépett a szobából Dóra, karján egy nyűgös kisgyerekkel.
— Mi ez a lárma? — ásított.
— Hát ez az! — mutatott rám Mária. — Ki akar dobni minket. Az utcára, a gyerekkel együtt.
Dóra tekintete gyűlölettel telt meg.
— Figyelj, te… — kezdte volna, de az előszobában csapódó ajtó félbeszakította.
Egy alacsony, zömök férfi tántorgott be. Gumicsizma volt rajta, sáros kabát, kezében horgászbotok és egy vödör apró hal. Borostás arca, ködös tekintete volt. Gábor — András bátyja.
Letette a botokat, végigmért, és elvigyorodott.
— Nahát, megjött a háziasszony — krákogta. — Szia, Júlia.
A gyomrom összerándult. Pálinka- és halszag lengte körül.
— Gábor — sietett hozzá Mária —, ez itt ki akar minket tenni. Azt mondja, nem vagyunk senkik.
Gábor lassan felém fordult. A nézése nehéz volt, tapadós.
— Tényleg? — kérdezte elnyújtva. — És láttad már a papírokat, Júlia? Tudod egyáltalán, ki a tulaj?
— Én és András — válaszoltam, igyekezve szilárdan tartani a hangom.
Elmosolyodott.
— Tévedsz.
Kabátja zsebébe nyúlt, előhúzott egy gyűrött lapot, kisimította, és az arcom elé tartotta. Hivatalos pecsét, aláírás, dátum. Fél évvel ezelőtti.
— A testvérem ajándékozási szerződést kötött velem — mondta. — A ház felére. Most már én is tulajdonos vagyok. Ugyanannyira, mint te.
A vér kiszaladt az arcomból. Fél éve? Fél éve még egy ágyban aludtunk Andrással. Fél éve új függönyt választottunk a nappaliba.
— Érted már? — hajtogatta vissza a papírt Gábor. — Szóval ne dirigálj. Lakni fogunk. Ha nem tetszik, visszamehetsz a városba.
Dóra felnevetett. Mária elégedetten mosolygott. Erika lehajtotta a fejét a kötés fölé.
Kimentem. A lábaim alig tartottak. A kert végéig jutottam, a ribizlibokrokig, amiket én ültettem, és ott kihánytam mindent.
A telefonom rezgett. András.
Felvettem, és mielőtt megszólalhatott volna, kifakadtam:
— Ezt soha nem bocsátom meg neked. Soha! Elárultál.
Kinyomtam. Kikapcsoltam a készüléket. Az eső csendesen szemerkélt, én pedig a sötétedő házat bámultam, amely már nem tűnt az enyémnek.
Fél évvel ezelőtt… Akkor András egy nap szabadságot vett ki. Azt mondta, dolga van. Busszal ment, az autót nekem hagyta, milyen figyelmes. Most értettem meg: közjegyzőhöz ment, hogy a hátam mögött átírassa a ház felét a bátyjára.
Átfagyva mentem vissza a konyhába. Halászlé illata terjengett. Gábor már ivott valamit egy bögréből. Mária sürgött-forgott, Dóra etette a gyereket.
— Na, megjöttél — dünnyögte Gábor. — Ülj le, melegedj.
— Nem kérek — feleltem.
Bementem a hálóba. A mi ágyunkon Mária holmijai hevertek. Leültem az asztalhoz, bekapcsoltam a telefonomat. Hét nem fogadott hívás Andrástól. Három Rékától. Egy üzenet: „Vedd fel. Megmagyarázom.”
Rékát hívtam.
— Júlia! — szólt bele azonnal. — Mi történt?
Elcsuklott a hangom.
— András a ház felét Gábornak ajándékozta. Fél éve. Most mutatták a papírt.
Csend. Aztán:
— Mi van?!
— Most már tulajdonos. Joguk van itt lakni.
— Ez kizárt! Közös vagyon!
— A saját tulajdoni hányadát ajándékozhatta — suttogtam. — Láttam a pecsétet.
Réka gyorsan, katonás hangon beszélt:
— Holnap azonnal kérj tulajdoni lapot. Nézz utána hivatalosan. Addig ne omolj össze. Ha zaklatnak, rendőrség.
Megköszöntem. Visszamentem a konyhába. Leültem az asztalhoz. Halászlevet tettek elém. Éhes voltam, mégis minden falat keserűnek tűnt.
Gábor rágyújtott.
— Beszéljünk nyíltan — mondta. — Nem ellened vagyunk. Lakni akarunk. Beteg ember vagyok, levegő kell. András segített.
— Miért titokban? — kérdeztem.
— Mert nem egyeztél volna bele.
Talán igaza volt.
Később felhívtam Andrást.
— Igaz? — kérdeztem.
Hosszú hallgatás.
— Igen. A saját részem volt. Jogom van hozzá.
Jogilag igaza volt. Erkölcsileg? Összetörtem.
— Most már együtt élünk itt — mondta. — Segíteni kell a családon.
— És én? — kérdeztem halkan.
— Te a feleségem vagy — felelte türelmetlenül. — Ne dramatizálj.
A beszélgetés végén odaszúrta:
— Legalább gyerekünk lenne…
Mintha kést döfött volna belém.
Miután bontottam a vonalat, a többiek arcára néztem. Tudták.
— Hol alszom? — kérdeztem.
— A kamrában csinálunk helyet — felelte Mária természetességgel.
A kamrában. A saját házamban.
Nem maradtam. Beültem az autóba, és Rékához mentem.
Másnap reggel együtt indultunk az ügyfélszolgálatra. Kikértem a tulajdoni lapot. A papíron ez állt:
Telek: Júlia — egy második rész. András — egy második rész.
Ház: Júlia — egyharmad. András — egyharmad. Gábor — egyharmad. Bejegyzés dátuma: tavaly október tizenötödike.
Felnéztem Rékára. Szó szerint leesett az álla.
— Várj csak — mondta lassan. — Ez azt jelenti, hogy nemcsak a saját felét ajándékozta el… hanem előtte megosztottátok? Vagy… mi a fene történt itt pontosan?