— Gábor ebbe nem fog belemenni — mondta András tompa hangon. — Már korábban kijelentette, hogy kint akar élni a házban. Pénzt is szán rá, be akarja fejezni az építkezést.
— Akkor veszek magamnak egy kis garzont, te pedig maradj ott vele — feleltem hűvösen. — Részemről rendben. Én válni akarok, és hivatalosan is rendezni a vagyonmegosztást.
— Júlia, ne kérlek… ne a válás legyen a megoldás — tört ki belőle kétségbeesetten. — Próbáljuk meg helyrehozni.
— Már késő, András. Amikor aláírtad azt az ajándékozási szerződést, döntöttél. Most én is döntök. Gondold át az ajánlatomat. Ha benne vagy a lakás eladásában, gyere a papírokkal. Ha nem, akkor a bíróságon találkozunk.
Kinyomtam.
Réka úgy nézett rám, mintha most látna először igazán.
— Kemény voltál — jegyezte meg elismerően. — De így kell.
— Nincs ebben semmi diadal — ráztam meg a fejem. — Egyszerűen nincs más út.
Az éjszaka álmatlanul telt. Forgolódtam, és tíz év emlékei kavarogtak bennem: a megismerkedésünk, az esküvő, a lakásvásárlás, a ház körüli tervek. Minden egyetlen döntés miatt omlott össze. Mert András nem tudott nemet mondani az anyjának. Mert számára az anyja és a testvére előbbre valók voltak nálam.
Reggel megszólalt a telefonom.
— Beleegyezem — mondta fáradtan. — Adjunk túl a lakáson.
— Tényleg? — alig hittem el.
— Igen. Beszéltem anyával. Szerinte, ha eladjuk, Gábor kivásárolhatja az állami részt, és befejezheti a házat. Mi meg… úgysem élünk már együtt.
Az utolsó mondatnál megremegett a hangja. Összeszorult a szívem, de nem engedtem a gyengeségnek.
— Rendben. Akkor intézzük. Keresünk egy ingatlanost, előkészítjük az iratokat. A válókeresetet pedig beadjuk.
— Nem lehetne lassabban?
— Minek? Minél előbb lezárjuk, annál hamarabb kezdhetünk tiszta lappal.
Sóhajtott.
— Legyen, ahogy akarod.
Két nap múlva találkoztunk egy kávézóban. András lesoványodva ült le velem szemben, szeme alatt sötét karikák.
— Itt vannak a tulajdoni papírok — tolta elém a mappát.
Átlapoztam. Minden a helyén volt.
— Keresek egy jó szakembert — mondtam. — Felbecsüljük és meghirdetjük.
— Júlia… biztos, hogy nincs visszaút?
— Tíz évig gondolkodtam — válaszoltam. — Elég volt.
A tekintete elhomályosult.
— Egyszer meg tudsz majd bocsátani?
— Most nem a megbocsátás a fontos. Túl akarok élni.
Elköszöntünk. Ő visszament az anyjához a házba, én pedig Rékához. Tudtam, hogy ott vár rá az új „családja”: Mária, Gábor, és Dóra a kisbabájával.
Az ingatlan gyorsan elkelt. Két héten belül jelentkezett egy fiatal házaspár, akiknek épp arra a környékre volt szükségük az iskola miatt. Az adásvételit közjegyző előtt írtuk alá. A kezem nem remegett, amikor aláírtam.
A költségek levonása után 2,3 millió forint jutott nekem. Ugyanennyi Andrásnak.
— Mihez kezdesz? — kérdeztem tőle az utcán.
— Gábornak adok belőle, hogy rendezze a tulajdonrészt. Én meg bérelek valamit. Te?
— Kinéztem egy kis stúdiót Rékáék közelében.
— Júlia… sajnálom.
— Tudom. Isten veled, András.
A metró felé sétálva egyszerre éreztem ürességet és felszabadulást. Egy korszak véget ért, de végre nem voltam többé áldozat.
Egy hónappal később beköltöztem a tizenkilenc négyzetméteres kis lakásomba. Magam választottam ki a festéket, én egyeztettem a mesterekkel. Jólesett kézben tartani az életem.
A házra próbáltam nem gondolni. A tulajdoni részem ott maradt, de előbb talpra kellett állnom.
Amikor minden a helyére került, felhívtam az ügyvédet.
— Itt Júlia. Készen állok.
— Akkor indítjuk a pert — válaszolta.
Szeptember elejére tűzték ki a tárgyalást. Három hónap telt el azóta, hogy eljöttem onnan. Réka minden este mellettem volt, biztatott.
A keresetben azt kértük, hogy nyilvánítsák érvénytelennek a tulajdoni hányadok módosítását, mivel megtévesztettek, és nem tudtam, mit írok alá. Alperesként András és Gábor szerepeltek.
Egy héttel a tárgyalás előtt András hívott.
— Találkozzunk. Megpróbálhatjuk békésen rendezni.
— Miről beszélnénk?
— Gábor hajlandó visszaadni a fele részed. Visszaállna az eredeti állapot.
Nem hittem neki.
— Küldjétek át az ügyvédemnek az egyezséget. Majd átnézzük.
A tervezet első pillantásra korrektnek tűnt. De az ügyvédem rávilágított: csapda. Ha aláírom, elismerem a többi dokumentum jogszerűségét, és később semmit sem tehetek.
— Perre megyünk — döntöttem.
A tárgyalóteremben ott volt Mária feketébe öltözve, Dóra a síró gyerekkel, Gábor feszülten, András lehajtott fejjel. A bíró szakértői vizsgálatot rendelt el.
Két hónap múlva megszületett az eredmény: a „házastársi hozzájárulás” aláírása valóban az enyém volt. De a tulajdoni arány módosításáról szóló dokumentumon szereplő aláírás hamisítvány.
Elállt a lélegzetem.
A bíróság kimondta: a módosítás érvénytelen, az eredeti fele-fele arány visszaáll. A hamisítás miatt a perköltséget is nekik kell állniuk.
Gábor felugrott tiltakozni, de hiába.
Kint, az őszi napfényben Réka sírva ölelt meg.
— Megcsináltad!
András csendesen odalépett.
— Gratulálok. Igazad volt.
— Egy hét múlva megyek a házba. Legyen szabad a részem — mondtam.
— Rendben.
Amikor újra beléptem a kapun, gaz verte fel az udvart. A zár új volt, de kulcsom már nekem is volt.
A tornácon Gábor cigarettázott.
— Megjöttél — morogta.
— Igen. A szobám kell.
Mária azonnal felháborodott, de a bírósági határozat láttán elhallgatott. Két napot adtam nekik.
Szombaton Rékával mentem vissza. A szobám üresen, kitakarítva várt. A levegő friss volt.
András a konyhában ült.
— Segíthetek? — kérdezte halkan.
— Vidd ki a szemetet.
Dolgoztunk. Takarítottunk, szellőztettünk. A ház lassan visszanyerte régi arcát.
— Sajnálom — mondta András később a kerítésnél. — Mindent.
— Most már mindegy.
— Elköltözöm. Albérletbe. Nem bírom tovább ezt.
— Sok sikert.
Elment. Néztem utána, de nem éreztem sem haragot, sem fájdalmat. Csak csendet.
Réka teát főzött.
— Most mi lesz?
— Hétvégente kijárok. Ez az én felem. Megművelem a kertet.
Egy héttel később egyedül érkeztem. Csend volt. Felvettem a régi farmeremet, kézbe vettem a kapát.
A gaz magasra nőtt, de nem ijesztett meg.
Belevágtam a földbe, és halkan megszólaltam:
— Ideje rendet tenni.
És dolgozni kezdtem.