Az egész ott gyökerezett, hogy Réka egyszer csak célkeresztbe állította a kötés iránti rajongásomat. Időnként tényleg ez az egyetlen dolog, ami megnyugtat: leülök, előveszem a fonalakat, és apró, színes figurákat horgolok. Aztán ezeket odaajándékozom a barátnőim és kolléganőim gyerekeinek. A kicsik ujjongva szorongatják a tarka macikat, nyuszikat meg dinoszauruszokat, én pedig ennél nagyobb jutalmat nem is kívánhatnék. Amikor látom a csillogást a szemükben, olyan, mintha valaki belül újratöltené az elemeimet.
— Ez komolyan óvoda! — fintorgott Réka egy újabb látogatás alkalmával, és két ujjal, mintha valami fertőző tárgy lenne, felemelt egy figurát. — Felnőtt nő létedre plüssökkel bíbelődsz?
— Valóban, nem annyira izgalmas elfoglaltság, mint házról házra járni alamizsnáért — feleltem mosolyogva. — De nekem megfelel.
Természetesen úgy tett, mintha nem értené a célzást.
— Ilyesmivel még iskolás koromban foglalkoztam. Csak én gyurmából formáztam állatokat — közölte leereszkedően.
— És miért hagytad abba? — kérdeztem ártatlan képpel. — Biztos ragyogó tehetség voltál.
Érezte, hogy ebből a csörtéből nem kerülhet ki győztesen, ezért inkább témát váltott.
— Márk, beszélhetnénk egy percet a konyhában? Négyszemközt…
Kivonultak, én pedig visszatértem a munkámhoz. Épp Lilla születésnapjára készítettem egy hosszú fülű nyulat a „No, megállj csak!” rajzfilmből.
Nem sokkal később becsapódott a bejárati ajtó, és a férjem fáradtan roskadt le a fotelbe.
— Elment… — sóhajtott. — Eszter, miért nem tudtok valahogy közös hangot találni? Akár még barátnők is lehetnétek.
— Nehéz összhangot teremteni, ha semmi közös nincs bennünk — válaszoltam vállat vonva. — Elkísérted legalább hazáig?
— Ugyan már! — legyintett Márk. — Beugrott egy szépségszalonba. Azt mondta, teljes arculatváltásra van szüksége.
— A szürke kisegérből tüzes dívává? — kuncogtam.
Szerencsére nem fejtette meg a célzást. Három óra múlva Réka visszatért: haját botrányosan rövidre vágták, az arca pedig olyan festést kapott, ami inkább egy indián törzsi ünnepre illett volna.
— Na, hogy tetszem? — fordult körbe büszkén. — Azt mondták, ez most a legújabb brand.
— Hát… feltűnő — préseltem ki magamból nevetés nélkül. — Csak az nem „brand”, hanem „trend”. Angol szó, annyit tesz: irányzat.
Állát felszegte.
— Mit lehet tenni? Ez a vérvonal.
— Vérvonal? Mint egy pekingi palotakutya? — csúszott ki belőlem. — Jól van, hallgatok. Inkább felteszem a vizet teának.
Ha valamire jó volt a jelenléte, az az, hogy mellette sosem unatkoztunk. A nevetés pedig állítólag meghosszabbítja az életet. Csakhogy egy alkalommal olyan határt lépett át, amit már nem lehetett tréfával elintézni. Akkor döntöttünk úgy, hogy bezárjuk előtte a „vendégjárás” intézményét.
Az egész azzal indult, hogy közölte: szabadságra megy. Rendben, gondoltuk, pihenjen. Csakhogy hamar kiderült, nem tengerpartra vagy wellnesshétvégére készül, hanem hozzánk tervezi az üdülését. Egy csütörtöki, teljesen átlagos munkanapon történt.
Épp a vacsorával bajlódtam, amikor videóhívás érkezett Márk telefonjára.
— Mondd meg a feleségednek, hogy mire megérkezem, legyen megterítve — jelentette ki Réka ellentmondást nem tűrően.
Márk mellettem ült, és krumplit pucolt — ez nála nagy szó. A hangnem viszont több volt, mint arcátlanság.
— Terítő biztosan lesz az asztalon — feleltem szándékosan hangosabban, hogy ő is hallja. A csapból zúduló víz azonban elnyomhatta a szavaimat. Márk gyorsan észbe kapott, és…