Réka, a férjem nővére, hajlamos túl nagy szerepet tulajdonítani magának az életben. Komolyan azt képzeli, hogy valamiféle ellenőr, afféle mindent számon kérő felügyelő, és amikor meglátogat minket, elvárja, hogy körülrajongjuk, mintha legalábbis díszvendég lenne. Hát ebből elég. Nem készülök vele közös családi fotókra az örökkévalóságnak, így igazán ideje lenne, hogy leszálljon a képzeletbeli piedesztáljáról, és a saját dolgával foglalkozzon.
Egy este vacsora közben nem bírtam tovább, és rákérdeztem Márknál:
— Mondd csak, miért nem megy férjhez a húgod? Ennyi energiával hegyeket lehetne megmozgatni. Miért pont ránk zúdítja? Olyan rendszerességgel jár ide, mintha műszakba jönne.
Márk elgondolkodva rágta a fasírtot.
— Volt valami régi történet… pontosan nem tudom — mondta végül. — Állítólag nagyot csalódott a férfiakban. Azóta anyával él, és azt hangoztatják, hogy ők ketten tökéletesen megvannak, nincs szükségük senkire.
— A férfiakban csalódott? — ismételtem meg kissé hitetlenkedve. — Érdekes… én nem vagyok férfi, mégis rajtam tölti ki a rosszkedvét. Vagy talán összekever valakivel?
Mosolyogva néztem a férjemre, vártam volna legalább egy bókot, de ő annyira elmélyülten evett, hogy a célzást sem vette.
Nem véletlenül faggattam. Réka nemcsak túl gyakran toppan be hozzánk, és várja, hogy vörös szőnyeggel fogadjuk, hanem rendszeresen pénzt is kér Márktól — pedig öt évvel idősebb nála.
— A könyvtárban, ahol dolgozik, siralmasak a fizetések — magyarázta Márk mentegetőzve, miközben újabb összeget utalt át neki. — És hát ő is szeretne csinosan öltözni, mint bármelyik nő.
— Ha ennyire kiábrándult a férfiakból, ugyan kinek akar tetszeni? — kérdeztem szárazon. — Nálunk meg közben a hűtő már az utolsókat rúgja. Ha beadja a kulcsot, újat kell vennünk, a saját pénzünkből.
A férjem rendre megígéri, hogy beszél a testvérével, és tisztázza: nem tudjuk tovább finanszírozni. Aztán minden marad a régiben. Réka kér, Márk fizet. Egy alkalommal leültem és kiszámoltam: ha így megy tovább, a nővére akár be sem járhatna dolgozni, mert gyakorlatilag a férjem tartja el.
— Édesem, ez közös kassza — próbáltam észérvekkel hatni rá. — Abból az összegből, amit eddig Rékára költöttél, már rég elutazhattunk volna nyaralni. Nemcsak a Balatonhoz, hanem akár a Földközi-tengerhez is.
Márk tehetetlenül tárta szét a karját. Szerinte mit tehetne? A testvér az testvér. És tovább pumpálta a pénzt abba a feneketlen zsákba, amelyet Rékának hívnak.
És ez még csak az egyik gond. Réka az anyjával, az én anyósommal él egy apró, város melletti településen, úgy negyvenöt kilométerre tőlünk. Rászoktak, hogy „látogatóba” jöjjenek a városba — hivatalosan azért, hogy megnézzék a fiukat, mellékesen pedig körülnézzenek az üzletekben, és Márkot könnyítsék meg tíz-tizenötezer forinttal.
Mindig péntek este érkeznek. Az arcukon ugyanaz a fölényes, kissé fintorgó kifejezés, mintha nem egy kis településről ruccantak volna át, hanem legalább egy díjátadóról estek volna be.
— Szia, Márk! Szervusz, Tánya! — zengik kórusban már az előszobában, miközben levetik a kabátjukat, és természetes mozdulattal a kezembe nyomják a felsőruhájukat, mintha én lennék a ház gardróbosa.