…mintha tényleg én lennék a személyzet.
— Na és mivel készültetek a kedves vendégek fogadására? — kérdezi Ildikó olyan hangsúllyal, mintha legalábbis éttermi menüt kérne számon.
— Ugyan, mivel tudnánk elkápráztatni benneteket? — felelem száraz mosollyal. — Van egy fazék savanykás leves, sült krumpli is akad. Egyszerű emberek vagyunk, nem élünk nagy lábon. Vagy azt hittétek, hogy attól, hogy városban lakunk, kaviárt kanalazunk és libamájat majszolunk minden este?
— Ne bohóckodj, Eszter, nem áll jól neked — húzza össze a száját az anyósom. — Tudjátok jól, hogy péntek van, és ilyenkor…
— …kötetlen összejövetel? — vágok közbe. — Ildikó, inkább azon gondolkodhatnánk el, hogyan tegyünk félre végre önerőre. Nem tudjátok véletlenül, miért nem sikerül?
— Fogalmunk sincs — feleli Réka vállvonogatva. — Talán többet kellene dolgozni. Vagy keresni egy rangosabb állást.
— Mondjuk a minisztériumban? — kérdezek vissza. — Attól tartok, ott már betöltötték az összes széket.
A kötelező udvariassági körök után hellyel kínálom őket. Ildikó hamar rátér a lényegre:
— Olyan hidegek jönnek, hogy még mínusz húsz is lehet! Nálunk a faluban rendes téli ruhát sem kapni…
Persze. Most érkeztünk el a látogatás valódi céljához.
— Márk, nemrég kaptál fizetést, ugye? — veszi át a szót Réka. — Huszadikán, ha jól emlékszem?
Mintha naptárt vezetne a bankszámlánkról. Fejben már számolgatom, mennyibe fog fájni ez a hétvége.
— Anyának jól jönne egy új csizma télire, nekem meg egy meleg kabát — jelenti ki Réka természetességgel.
— Hát persze, eddig bizonyára bocskorban jártátok a világot — bólintok komolyan. — Ideje lépést tartani a huszonegyedik századdal.
— Márk! — vörösödik el Réka, mint aki jogos sértést szenvedett. — Vendégségbe jöttünk hozzád egy teljesen egyszerű kéréssel, de a feleséged egy szót sem hagy szóhoz jutni!
— Tudjátok mit? — emelem meg én is a hangom. — Ti minden alkalommal ugyanazzal az indokkal állítotok be: pénz kell. De ha jól tudom, vendégségbe az ember nem üres kézzel érkezik. Nálunk ezt úgy hívják: visz magával valami apróságot.
— És mégis mire gondolsz? — tetteti az értetlent Ildikó. — Mézeskalácsra?
Erre már nem bírom tovább, hangos nevetés tör ki belőlem. Felállok az asztaltól, és gyorsan elköszönök. Őszintén szólva annyira elegem lett ezekből a rendszeres pénteki jelenetekből, hogy szokásommá vált ilyenkor a szüleimnél aludni. Hadd intézze Márk a saját rokonságát.
— Már megint nálunk alszol? — csóválja a fejét anyu, amikor megérkezem. — Így aztán semmi magánéletetek nincs. Hét közben dolgoztok, hétvégén pedig az anyósoddal és a lányával kell foglalkoznotok.
— Szerinted nem lenne kedvem elküldeni őket… egy szállodába? — sóhajtok. — Csak Márk miatt nem teszem. Ő nem tehet róla, milyen az anyja és a nővére. De ettől még nem vágyom a társaságukra. Nálunk a szeretet távolságtartó: minél messzebb, annál békésebb.
Körülbelül egy év telt el ebben a menetrendszerű ismétlődésben. Aztán Ildikó felhagyott a látogatásokkal, és a „megbízatást” Rékára ruházta át. Igaz, ő ritkábban bukkant fel, de minden alkalommal ugyanazt az émelyítő érzést hagyta maga után bennem.
Az egésznek az volt az oka, hogy…