– Én csak… igen, beszéltem egy barátnőmmel – folytatta Beáta zavartan. – De ebből még nem következik, hogy örökre ide akarok költözni! Csupán addig maradnék, amíg nem találok állást meg valami albérletet…
– Akkor miért nem mondta el ezt rögtön? – vágott közbe Nóra élesen. – Az adósságokról beszélt, de arról hallgatott, hogy kirakták a lakásából!
Beáta arca egy pillanat alatt elsápadt. A szája kinyílt, de nem jött ki hang rajta.
– Honnan tudod te ezt…? – kezdte volna, aztán elharapta a mondat végét.
– Felhívtam a főbérlőjét – felelte Nóra, karba tett kézzel. – Tegnap, miután beszélgettünk. Szerettem volna tisztán látni. És kiderült, hogy háromhavi tartozás miatt tették ki. Három hónap, Beáta! És ön úgy érkezett ide, mintha természetes lenne, hogy mi majd megmentjük.
A konyhában megdermedt a levegő. Csak a falióra kattogása törte meg a csendet. Balázs némán nézte a nagynénjét; tekintetében csalódás csillant. Lilla és Márk az ajtóban álltak, és bár nem szóltak, az arcukon ugyanaz az elutasítás tükröződött: elegük volt abból, hogy egy idegen feszültséget hoz az otthonukba.
– Nóra… – suttogta Beáta. – Nem akartalak titeket félrevezetni. Egyszerűen… szégyelltem magam. Azt hittem, pár hét alatt talpra állok, találok munkát, és minden rendeződik.
– Pár hét? – Nóra keserűen felnevetett. – Átrendezi a dolgainkat, beleszól, hogyan nevelem a gyerekeimet, mindenbe kritikát fogalmaz meg! Ez nem átmeneti segítség, hanem betolakodás.
Balázs Nóra mellé lépett, és gyengéden a vállára tette a kezét.
– Nyugodj meg – mondta halkan, mégis határozottan. Aztán Beátára nézett. – Nagynéni, hálás vagyok, hogy hozzánk fordult. De őszintének kellett volna lennie. Nem élhetünk úgy, mintha a lakásunk panzió lenne.
Beáta lesütötte a szemét, ujjai idegesen gyűrték a ruhája szélét. Most először nem tűnt hangosnak és uralkodónak, inkább elveszettnek. Nóra szívébe egy pillanatra együttérzés költözött, de rögtön eszébe jutott, mennyire megingott miattuk a családi béke.
– Értem – mondta Beáta alig hallhatóan. – Holnap elmegyek.
– De hová? – kérdezte Balázs, és aggodalom suhant át a hangján. – Nincs hová mennie.
Beáta nem felelt. A padlót nézte. Nóra a férjére, majd a gyerekekre pillantott. Düh és lelkiismeret-furdalás viaskodott benne. Nem akart kegyetlen lenni, de azt sem engedhette, hogy tovább bomlassza az életüket.
– Segítünk – szólalt meg végül, saját magát is meglepve. – De nem úgy, ahogy ön elképzelte. Keresünk egy ideiglenes szobát. Tudok olcsó kiadó helyeket. És a munkakeresésben is támogatjuk. Viszont itt nem maradhat.
Beáta felnézett; a szemében halvány remény csillant.
– Komolyan? – kérdezte bizonytalanul. – Nem tesztek ki egyszerűen?
– Nem kidobom – sóhajtott Nóra. – Csak megvédem a családomat. Ez a mi otthonunk, és az is marad.
Balázs megszorította a kezét; az érintésében megkönnyebbülés rezgett. Lilla az ajtóból rájuk mosolygott – először napok óta.
Másnap Nóra a laptop előtt ült, hirdetéseket böngészve. Már beszélt Rékával, aki egy ingatlanirodában dolgozott, és megígérte, hogy körülnéz egy megfizethető, metróközeli szoba ügyében.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Balázs, miközben teát töltött. – Azután, amit művelt?
– Nem vagyok biztos semmiben – felelte Nóra őszintén, a képernyőről fel sem pillantva. – De azt sem akarom, hogy az utcán kössön ki. És nem szeretném, ha bennünk maradna a rossz érzés. Segítünk, de a saját feltételeink szerint.
Balázs bólintott. Tekintetében elismerés csillant.
– Büszke vagyok rád – mondta csendesen. – Én talán elvesztettem volna a fejem.
– Én is majdnem elvesztettem – mosolyodott el Nóra fáradtan. – De a kiabálás nem visz előre. Cselekedni kell.
Dél körül Réka visszahívta: talált egy szerény, de tiszta szobát egy idős hölgy lakásában, aki néhány hónapra szívesen fogadna bérlőt. Az ár is elfogadható volt.
Nóra azonnal Beátához fordult, aki a nappaliban pakolta a ruháit.
– Találtam egy helyet – mondta kiegyensúlyozott hangon. – Holnap megnézheti. És beszéltem a szomszédommal is, aki egy szupermarketben dolgozik; épp pénztárost keresnek. Ha szeretné, megszervezem az állásinterjút.
Beáta kezében megállt a ruhakupac. Szeme nedvesen csillogott.
– Nóra… nem számítottam erre. Köszönöm.
– Ne nekem köszönje – rázta meg a fejét Nóra. – Csak tartsa tiszteletben a határainkat. És többé ne ferdítsen.
Beáta bólintott. Most először nem tolakodó vendégnek, hanem egy nehéz helyzetbe került nőnek látszott.
Este, miután Beáta egy barátnőjénél töltötte az éjszakát, a gyerekek pedig a szobájukban tanultak, Nóra és Balázs kettesben maradtak a konyhában. Odakint csendesen esett az eső, a kopogása békés ritmust adott a lakásnak.
– Még sosem láttalak ilyen határozottnak – jegyezte meg Balázs, Nórára nézve.
– Határozott? – kortyolt a teájába. – Inkább csak belefáradtam, hogy mindig alkalmazkodjam.
– Te sosem voltál gyenge – fogta meg a kezét Balázs. – Csak én nem mindig vettem észre. Sajnálom.
Melegség áradt szét Nórában. Úgy érezte, végre valóban egy oldalon állnak.
– És a gyerekek? – kérdezte halkan.
– Lilla ma újra nevetett – felelte Balázs. – Márk pedig autót szeretne. Szerintem ők is érzik, hogy helyrebillen minden.
Nóra az ablakon túl sűrűsödő esőt figyelte. A lakás kicsi volt, de ismét nyugalom töltötte meg. Két hét után először lélegzett fel igazán.
Egy hónappal később Beáta már az új szobájában lakott. Elhelyezkedett pénztárosként, és apránként törleszteni kezdte a tartozását. Néha felhívta Nórát beszélgetni; a hangja udvarias volt, nem tolakodó.
Egy este vacsora közben Lilla megszólalt:
– Anya, képzeld, Beáta küldött egy képeslapot. Egy cicásat. Nem is olyan rossz.
– Tényleg? – mosolygott Nóra. – Talán igyekszik jobb nagynéni lenni.
Márk két falat között hozzátette:
– Azt ígérte, vesz nekem egy új kisautót. Majd meglátjuk.
– Jól teszed, ha kivárod – nevetett Balázs. – De néha érdemes adni még egy esélyt.
Nóra végignézett a családján, az asztalon, amely körül ismét béke honolt. Rájött, hogy a nehéz időszak megerősítette őket. Megtanulták kijelölni a határaikat, miközben emberségesek maradtak.
– Ti adnátok még egy esélyt egy ilyen rokonnak? – kérdezte Lilla csibészesen.
Nóra és Balázs összenéztek, majd elnevették magukat.
– Azt hiszem, már meg is tettük – felelte Nóra nyugodtan. – De mostantól a mi szabályaink szerint.
Odakint tovább esett az eső, ám odabent melegség és biztonság uralkodott. Nóra tudta: bármi jön, együtt megoldják.