– Elnézést… maga kicsoda? – Nóra megtorpant a bejárati ajtóban, egyik kezével még a kilincset fogta. A küszöbön álló, élénkvörös hajzuhataggal keretezett arcú asszony szemrehányó pillantást vetett rá, mintha Nóra máris valami súlyos illetlenséget követett volna el.
– Jaj, Nórikám, hát nem is hallottál rólam? – csapta össze a kezét a nő, csuklóján a karkötők vidáman összecsendültek. – Beáta vagyok, Gábor testvére. Tudod, az apósodé! Ne állj már ott, engedj be, teljesen átfagytam!
Nóra ösztönösen hátrébb lépett, és utat engedett a váratlan vendégnek. Zavarodott gondolatok cikáztak a fejében. Gábor, Balázs édesapja sosem beszélt húgról. Balázs sem említett egyszer sem egy Beáta nevű nagynénit a hét év alatt, amióta házasok voltak. Most pedig ez az erőteljes parfümillatot árasztó, harsány hangú asszony úgy vonult be a háromszobás panellakásukba, mintha mindig is ide tartozott volna.
– Balázs itthon van? – kérdezte Beáta, miközben a „Üdvözlünk” feliratú lábtörlőre tette a bőröndjét, és már gombolta is ki a kabátját. – Hosszú volt az út, teljesen kimerültem.
– Még dolgozik – felelte Nóra, és becsukta az ajtót. Mellkasában nyugtalanító feszültség ébredt. – És… meddig maradna nálunk?
– Ugyan, drágám, majd alakul – legyintett Beáta könnyedén. – Kicsit összekuszálódtak körülöttem a dolgok. Most épp nincs fedél a fejem fölött. Gondoltam, a család csak befogad. A vér kötelez, nem igaz?
Nóra gyomra összeszorult. A lakásuk amúgy is szűkös volt: két gyerek, ők ketten, és még a macska is állandóan láb alatt sündörgött. Hol férne el még egy ember? És vajon mennyi időre?
– Készítek egy teát – mondta végül, hogy időt nyerjen. – Meséljen, mi történt.
A konyhában, miközben a víz forrni kezdett, Beáta magabiztosan helyet foglalt az asztalnál. Nóra lopva végigmérte. Ötven körül lehetett, talán kicsit több. Erős smink, feltűnő, hosszú fülbevalók, virágmintás ruha – minden részlete azt sugallta, hogy szeret a középpontban lenni. A tekintetében azonban ott bujkált valami számító csillogás is, amit fáradtság árnyalt.
– Az történt, hogy a lakás, amit béreltem, hirtelen megdrágult – kezdte Beáta, és már Nóra kedvenc, margarétás bögréjéből kortyolta a teát. – Nem voltam hajlandó annyit fizetni, úgyhogy felmondtam. Arra gondoltam, itt a városban könnyebb lesz új helyet találni. Addig meg meghúzom magam nálatok.
Nóra majdnem félrenyelt.
– Nálunk? – kérdezett vissza hitetlenkedve. – De hát… nincs sok helyünk.
– Beáta néni vagy Beáta – pontosított az asszony enyhén összehúzott szemmel. – Ne aggódj, nem vagyok igényes. Egy kanapé is megteszi. A gyerekek hol vannak? Szeretném látni az unokaöcséimet!
– Lilla negyedikes, Márk elsős. Iskolában vannak – válaszolta Nóra, és érezte, hogy kiszárad a torka.
– Remek! – tapsolt Beáta. – Mindig jól kijöttem a gyerekekkel. Tudok ám segíteni a nevelésben. Manapság a fiatal anyák folyton a telefonjukat nyomkodják, a gyerek meg nő, mint a gaz.
Nóra ajkai mosolyra húzódtak, de a feszültség nem oldódott benne.
– Megoldjuk mi a dolgokat – felelte halkan. – Balázzsal megvannak a saját szabályaink.
– Persze, persze – bólogatott Beáta, ám hangjában leplezetlen fölény csengett. – De a tapasztalat nagy kincs. Két gyereket felneveltem, tudok egyet-mást.
Ekkor kivágódott a bejárati ajtó: Lilla ért haza. A napbarnított kislány ledobta a táskáját, majd megdermedt a konyhaajtóban az ismeretlen nő láttán.
– Anya, ki ez? – kérdezte bizalmatlanul.
– Ő Beáta… apu rokona – felelte Nóra bizonytalanul.
– De gyönyörű vagy! – pattant fel Beáta, és szorosan átölelte Lillát. A kislány teste megfeszült. – És a leckét már megcsináltad?
– Most jöttem haza – morogta Lilla, és kibújt az ölelésből. – Éhes vagyok.
– Azonnal adok enni – mondta Nóra, hálásan a megszakításért. – Beáta, kér vacsorát?
– Egy kis leves jól esne – sóhajtott az asszony. – Vagy főzzek inkább én? Kiválóan főzök.
Nóra halántéka lüktetni kezdett. A tegnapi borscsot elővette a hűtőből, és feltette melegedni.
– Megfelel? – kérdezte visszafogott hangon.
– Hát… a borscs inkább egytálétel – húzta el a száját Beáta. – De jó lesz. Csak teszek bele tejfölt.
Lilla szótlanul forgatta a szemét. Nóra észrevette, és a gyomrába markolt az érzés: a lánya máris megérezte, hogy valami megbillent az otthonuk rendjében.
Este, amikor Balázs hazaért, Beáta már teljes természetességgel terpeszkedett a nappali kanapéján, és a családi fotóalbumot lapozgatta, amit Nóra évek alatt gondosan állított össze.
– Balázskám! – ugrott fel lelkesen. – De jó, hogy látlak!
Balázs megtorpant az ajtóban, láthatóan zavarba jött.
– Jó estét… – pillantott kérdőn Nórára. – Ő kicsoda?
– Beáta – mondta Nóra kimérten. – Gábor húga.
– Apa húga? Erről sosem hallottam…
– Ugyan, csak ritkán tartottuk a kapcsolatot – vágott közbe Beáta. – Most a városba költöztem, de nincs hol laknom. Nóra olyan kedves volt, hogy befogadott.
Nóra arca felforrósodott. Nem mondott igent. Esélye sem volt rá. Balázs azonban fáradt mosollyal bólintott.
– Ha család… akkor maradjon nyugodtan.
A nő szíve összeszorult. Miért nem kérdezte meg őt? Miért döntött egyedül? Mégsem szólt, mert tudta, hogy Beáta előtt ebből csak jelenet lenne.
Éjjel, amikor a gyerekek már aludtak, és Beáta a nappaliban rendezkedett el, Nóra leült Balázzsal a konyhaasztalhoz. Halkan beszéltek.
– Komolyan gondoltad? – kérdezte Nóra visszafogott indulattal. – Csak úgy itt marad?
– Mit tehettem volna? – dörzsölte meg a homlokát Balázs. – Nem küldhetem el az utcára.
– És engem megkérdezni? – remegett meg Nóra hangja. – Két gyerekünk van. Kicsi a lakás. Hol lesz a helye? Meddig marad?
– Nem örökre – próbálta nyugtatni a férfi. – Egy-két hónap, talál munkát, albérletet.
– Már ma beleszólt Lilla leckéjébe. A főztömet is leszólta – suttogta Nóra.
– Nem rosszindulatból teszi – nyúlt volna hozzá Balázs, de ő elhúzódott. – Ne aggódj, minden rendeződik.
Nóra a férjére nézett. Bántottság, fáradtság és bizonytalanság kavargott benne, és valahol mélyen már ott motoszkált a gondolat, hogy ez az egész talán csak a kezdet.