Másnap reggel azonban minden kétség szertefoszlott.
Lilla éles hangja hasított végig a lakáson.
– Anya! A könyveim nincsenek a helyükön!
Nóra szinte berohant a gyerekszobába. Beáta a polc előtt állt, karjában egy halom kötettel, mintha csak egy könyvtárban rendezgetne.
– Jaj, Nórikám, csak egy kis rendet csináltam – mosolygott ártatlanul. – Teljes összevisszaság volt itt. Szépen sorba tettem őket a borítók színe szerint. Így sokkal mutatósabb.
– De én sorozatok szerint tartottam! – csattant fel Lilla, a hangja remegett. – Most semmit nem találok!
– Ugyan már, kicsim – simította volna meg Beáta a fejét, de a kislány elhúzódott. – A rend alapvető dolog. Nem lehet minden szanaszét, mint… – körbenézett a szobán – …mint általában itt.
Nóra arcába forróság szökött.
– Beáta néni – szólalt meg feszes hangon –, kérlek, a gyerekek holmijához ne nyúlj engedély nélkül. Lilla tudja, hogyan szeretné tartani a könyveit.
– Milyen érzékenyek vagytok – húzta el a száját Beáta. – Az én időmben még hálásak voltak a gyerekek az ilyesmiért.
Lilla kiviharzott a szobából, az ajtó nagyot csattant mögötte. Nóra ott maradt, a mellkasában egyre nőtt a feszültség. Már éppen visszavágott volna, amikor Márk jelent meg a küszöbön.
– Anya, miért mondja a néni, hogy rosszul eszem? – kérdezte zavartan, a pólója szélét gyűrögetve. – Azt mondta, minden falatot százszor kell megrágni. Én nem akarom.
Nóra lehunyta a szemét, és lassan tízig számolt. Csak a második nap volt. Mi vár még rájuk?
Estére Beáta már átrendezte a konyhaszekrényeket is – „praktikusabb így” –, megjegyzéseket tett Nóra mosási szokásaira – „ennyi mosóport pazarlás használni” –, és megpróbálta Márkot egy órával korábban ágyba parancsolni, mert „a fegyelmezett napirend mindennél fontosabb”. Nóra úgy érezte magát, mintha vendég lenne a saját otthonában.
– Balázs, ezt nem bírom sokáig – fakadt ki este, amikor végre kettesben maradtak. – Mindenbe beleszól. Tegnap a főzés, ma Lilla könyvei, Márk evése… Holnap mi jön? Megmondja, hogyan lélegezzek?
– Kérlek, próbálj türelmes lenni – sóhajtott a férfi fáradtan. – A családunkhoz tartozik. Nem tehetjük ki az utcára.
– Miért ne? – nézett rá Nóra keményen. – Miért kell eltűrnünk, hogy valaki felforgassa az életünket?
– Nem valaki. Az apám testvére – felelte Balázs, és ráncolta a homlokát.
– Akit most látsz először! – remegett meg Nóra hangja. – A létezéséről sem tudtál. És most itt van, én pedig hallgassak?
Balázs a padlót bámulta. A csend köztük egyre sűrűbb lett. Nóra szerette a férjét, de a határozatlansága, az örök békülékenysége most szinte elviselhetetlennek tűnt.
– Rendben – mondta végül. – Kap egy hetet. De ha addig sem változik semmi, én beszélek vele. És nem érdekel, kinek a testvére.
Balázs bólintott, de a tekintetében aggodalom ült.
A hét azonban rémálommá vált. Minden nap újabb incidens történt. Beáta megtanította Lillának, „hogyan kell rendesen befonni a haját”, amitől a kislány majdnem sírva fakadt. Rá akarta erőltetni Márkra a zabkását a túrós palacsinta helyett. Újra és újra átpakolta a fazekakat, kijelentve, hogy Nóra „nem tud rendszert vinni a konyhába”. Balázs egyre többször maradt bent túlórázni, így Nóra többnyire egyedül állta a sarat.
Aztán azon a bizonyos reggelen minden betelt.
Nóra bevásárlásból érkezett haza, és Lilla szobájából neszezést hallott. Az ajtóban megdermedt: Beáta az íróasztalnál ült, és a füzeteket lapozgatta.
– Mit csinálsz? – kérdezte halkan, de a hangja pengeéles volt.
– Átnézem a leckét – felelte Beáta, fel sem pillantva. – Lillának borzasztó az írásképe, fegyelemre kell szoktatni. Az én koromban…
– Ez nem a te dolgod! – szakadt ki Nórából. – Lilla egyedül készíti a házit, és nincs vele probléma!
Beáta akkor elhallgatott, de az arckifejezése sértett maradt.
Most, este, amikor a gyerekek már aludtak, a nappali közepén álltak egymással szemben.
– Ki akarsz tenni, Nóra? – kérdezte Beáta, csípőre tett kézzel. A hangja feszült volt, mint egy túlhúzott húr.
– Nem erről van szó – válaszolta Nóra, igyekezve uralkodni magán. – Csak azt kérem, tartsd tiszteletben a határainkat. Ez a mi otthonunk.
– Tisztelet? – horkant fel Beáta. – Én értetek teszem, amit teszek! A férjed nagynénje vagyok, közös a vérünk!
Nóra ökölbe szorította a kezét. Az egy hét, amit adott, pokoli hosszúnak bizonyult. Minden nap újabb feszültséget hozott.
– Nem kérek útmutatást – mondta halkan, de határozottan. – Nem vagy a saját lakásodban. Szeretném, ha nem avatkoznál bele a gyerekeim nevelésébe és a mindennapjainkba.
– És szerinted Balázs mit szól ehhez? Vagy Gábor? – vetette oda Beáta. – Gábor mindig kiállt mellettem. Nem hinném, hogy örülne, ha megtudná, hogyan bánsz velem.
Nóra mellkasában forrni kezdett a düh, de ekkor nyílt az ajtó. Balázs lépett be, vállán a zakója, kezében bevásárlószatyor.
– Mi ez a hangzavar? – kérdezte fáradtan.
– A feleséged el akar küldeni! – jelentette ki Beáta drámai hangsúllyal.
– Nóra? – nézett rá tanácstalanul Balázs.
– Nem elküldeni akarom – felelte Nóra lassan, minden szót megfontolva. – De nem bírom tovább, hogy Beáta néni át akarja alakítani az életünket. A gyerekekkel szemben kritikus, engem folyamatosan bírál, mindent átrendez. Elegem van abból, hogy idegennek érzem magam a saját házamban.
Balázs Beátára pillantott.
– Igaz ez?
– Ugyan már! – legyintett a nő. – Csak rendet próbálok tartani. Nálatok káosz uralkodik. A gyerekek szemtelenek, szétesett a rendszer. Segíteni jöttem.
– Nem szemtelenek – vágott vissza Nóra. – Csak szeretnének a megszokott módon élni. Ahogy én is.
Balázs letette a szatyrot, és fáradtan végigsimított az arcán.
– Beszéljük meg nyugodtan…
– Nyugodtan? – csattant fel Beáta. – Amikor úgy bánik velem, mintha betolakodó lennék? Pedig nem véletlenül jöttem. Nehéz helyzetben vagyok!
Nóra megállt. A mondatban volt valami, ami eddig nem hangzott el.
– Milyen nehéz helyzet? – kérdezte lassan, összehúzott szemmel. – Azt mondtad, csak az albérlet ára emelkedett. De úgy érzem, nem ez a teljes igazság. Ugye van még valami, amiről nem beszéltél?