– Az idő repül… És ő kicsoda? – érdeklődött az asszony.
– Az én lányom – felelte Lilla halkan. – Nórának hívják.
A kislány szeme már alig maradt nyitva, úgy elnyomta az álom az egész napos izgalom után.
– Előbb fektessétek le a gyereket, aztán esztek valamit – mondta az idős nő szelíden. – Szólítsatok csak Ilonának.
Nóra abban a pillanatban elaludt, ahogy a feje a párnához ért. Eszter irigykedve nézte: ő maga is kimerült volt, mégsem jött álom a szemére. Valami nyomasztotta. Tudta, hogy hamarosan kimondják az igazságot – azt, amiért ideutaztak. Mégis, amikor közeledett a pillanat, legszívesebben elodázta volna.
Ekkor Lilla telefonja rezdült meg az asztalon. Rápillantott a kijelzőre, és halkan felkacagott.
– Mi az? – kérdezte Eszter.
– A toyotás sofőr írt.
– És mit akar?
– Elkérte a számodat. Azt mondja, rögtön látszott rajtad, hogy tűzbe mennél a szeretteidért. Neki pont ilyen feleség kellene.
– Feleség? – horkant fel Eszter. – Eszemben sincs férjhez menni hozzá!
– Jó, jó, de egy kávét megérne, nem? Hátha akkor elnézi nekem azt a horpadást az autóján…
Eszter elmosolyodott.
– Rendben, majd meglátom. Add meg neki a számom, ha ez ment meg téged.
Mindketten érezték, hogy a könnyed csevegéssel csak húzzák az időt. Féltek attól, amit Ilona el fog mondani.
– Készen vagytok? – szólt be a konyhából az asszony. – Gyertek, szedtem nektek a friss bablevesből.
A tartalmas leves után tea és mézes puszedli került az asztalra. Csak amikor már elcsendesedtek, kezdett beszélni Ilona.
– Az apátok szenvedélybeteg volt. Már fiatalon is vonzották a kártyák, a fogadások. Eleinte nem tűnt komolynak, de később egyre mélyebbre süllyedt. Adósságai miatt többször is bajba került, mégsem tudott leállni. Amikor elköltözött innen, Anita – tudjátok, az anyja – fellélegzett. Egy darabig úgy tűnt, rendeződik az élete. Dolgozott, próbált talpra állni. Aztán újra kezdődött minden. Egy alkalommal hazajött, és nagy összeget kért. Azt mondta, ha nem kapja meg, végleg elveszett. Épp akkor adtam el az autómat, és valahonnan megtudta. De nem segítettem rajta. Talán Anita szólt neki róla… Attól a naptól fogva haragudott rám.
– Apa azt állította, maga miatt… – Lilla hangja elcsuklott, nem tudta befejezni.
Ilona bólintott.
– Engem okolt sok mindenért. Pedig Anita hatalmas hitelt vett fel, hogy kihúzza őt a csávából. Éjt nappallá téve dolgozott, hogy törlesszen. A túlhajszoltság tette tönkre. Utána az apátok megpróbált változtatni. Elment elvonóra, hosszú ideig tiszta maradt. Talán miattatok is – akkoriban nősült meg, megszülettetek, később Beáta is az életébe került… Tartotta magát egy darabig. Aztán ismét visszaesett. Addig játszott, míg olyan helyzetbe nem sodródott, ahonnan már nem volt kiút. Nem akarta, hogy megtudjátok. Ezért hallgatott. Ide jött vissza… meghalni. Hová máshová mehetett volna?
– Meghalni? – ismételte Eszter alig hallhatóan, és Lillára nézett.
Lilla arcán patakokban folytak a könnyek. Eszter orrát is csípte a sírás, de benne inkább a csalódottság fájt. Úgy hitte, ismeri az apját. Most rá kellett döbbennie, hogy szinte idegen volt számára. És már soha nem lesz alkalma kérdezni tőle.
– Itt temették el? – kérdezte Lilla zokogva.
– Igen. Holnap kiviszlek benneteket a sírjához. Most viszont pihenjetek.
Lilla hamar elaludt, akárcsak Nóra. Eszter azonban csak forgolódott az idegen ágyban. Minden neszre összerezzent. Végül a telefonjáért nyúlt. Egy üzenet várta: „Szia! Ma koccantunk egyet. Balázs vagyok.”
Nem is emlékezett pontosan az arcára, de a profilképen egy barátságos mosolyú férfi nézett vissza rá. Válaszolt: „Nem mi mentünk beléd, hanem te belénk.”
Azonnal jött a felelet: „Ezt megbeszélhetnénk egy kávé mellett.”
„Holnap valószínűleg hazautazunk” – írta Eszter.
„Hová?”
„Pécsre.”
„Szép város. Mindig szerettem volna jobban megismerni. Nem lennél az idegenvezetőm?”
Eszter elmosolyodott. „Vannak erre szakosodott programok a munkahelyemen.”
„Turizmusban dolgozol?”
„Igen.”
„Én is.”
A beszélgetés egészen hajnalig tartott. Mire elszunnyadt, már világosodott. Reggel alig bírt felkelni, amikor a temetőbe indultak.
Lilla a sírnál újra sírva fakadt. Nóra értetlenül figyelte a felnőtteket. Eszter csendesen állt, és csak tompa szomorúságot érzett.
– Mennünk kell – búcsúztak Ilonától. – De még visszajövünk. Ugye jöhetünk?
– Amíg élek, nyitva áll előttetek az ajtóm – mosolygott az asszony. – Sok történetem van még róla.
Hazafelé Eszter halkan megszólalt:
– Mi lenne, ha legközelebb hosszabb időre jönnénk?
– Benne vagyok – felelte Lilla. – De miért vagy ilyen titokzatos? Folyton a telefonodat lesed.
– Semmi különös – vont vállat Eszter.
Még nem akart beszélni Balázsról. De legbelül érezte, hogy fog. Mert most már tudta: nem sürgeti semmi a házasságot. Családja így is van – Mária, Gergő bácsi, Lilla és Nóra, s most már Ilona is. És mégis… amikor Balázs írt, valami megmozdult benne. Ha egyszer férjhez megy, az csakis szerelemből lesz. Talán éppen hozzá.