…és még aznap felhívta Lillát.
– Jól van – mondta rövid hallgatás után. – Menjünk el abba a faluba.
Lilla férje, Márk ezúttal nem tudott velük tartani. Fontos munkája akadt, és esze ágában sem volt szabadságot kivenni, mert azt tervezte, hogy hamarosan elviszi a feleségét pihenni valamelyik déli országba. Így hát Lilla vállalta a vezetést. Magabiztosan ült volán mögé, és biztosította Esztert, hogy hárman kényelmesen eljutnak Vácig. Eszternek nem volt jogosítványa, és kissé aggasztotta a hosszú út, de ha már rábólintott, nem akart visszatáncolni.
Az első órában feszengő csend telepedett rájuk. Lilla próbált beszélgetést kezdeményezni, de Eszter szűkszavúan válaszolt, és közben azon töprengett, miért is egyezett bele ebbe az egészbe. Aztán váratlanul Nóra rosszul lett. Félre kellett állniuk az út szélén, rendbe tenni az ülést, megnyugtatni a síró kislányt. A kis közjáték valahogy oldotta a köztük lévő távolságot. Amikor újra útnak indultak, már Eszter mesélt: felidézte, hogyan utaztak gyerekkorában az anyjával vonaton a nagymamához, és hogyan lett rosszul egy csirkés szendvicstől, amitől az új ruháját is összekente. Annyira elkeseredett akkor, hogy egész nap alig szólt valakihez.
Nóra zenét kért. Amikor megszólalt a rádióból egy vékony hangú tinisztár, mindketten fintorogtak.
– A könnyű poptól falra mászom – jegyezte meg Lilla. – Inkább a régi rockot szeretem. Mint apa.
Eszter meglepetten kapta fel a fejét. Nem is tudta, hogy az apjuk a klasszikus rockért rajongott. Ő maga is szívesen hallgatta.
Ahogy teltek a kilométerek, sorra derültek ki a hasonlóságok. Mindketten tanultak spanyolul, gyerekkoruk óta kutyára vágytak, és egyformán utálták az iskolában a matekot meg a testnevelést. Eszter korábban sosem gondolkodott azon, milyen lenne testvérrel felnőni, de most, ebben az összezárt térben, kezdte megérteni, mit jelent ez a szó.
Többször is megálltak: enni, mosdót keresni Nórának, aztán újra enni, majd ismét mosdót. A kislány élénk volt és mulatságos, Eszter pedig rácsodálkozott, mennyire más, mint azok a gyerekek, akiket eddig ismert. Egy barátnőjének három fia volt: az egyik makacsul hallgatott, a másik folyton ordított, a legkisebb pedig még csecsemő volt. Nórában viszont volt valami különleges: értelmesen beszélt, meglepő mondatokat talált ki, és percenként Eszter nyakába akarta vetni magát.
Már majdnem beértek a faluba, amikor Lilla egy kereszteződésnél összeütközött egy másik autóval. A koccanás nem volt súlyos, inkább csak ijedtséget okozott, de ki kellett szállniuk, hogy felmérjék a károkat és megbeszéljék a másik sofőrrel a teendőket. A férfi rögtön Lillának esett.
– Hová nézett? Csak úgy osztogatják már a jogsit? – förmedt rá.
Eszterben váratlanul felszökött a düh.
– Beszéljen tisztelettel! – csattant fel. – Nézzük csak meg, ki hibázott valójában! Csak mert nők vagyunk, még nem jelenti, hogy nem ismerjük a szabályokat!
Valójában Lilla sem volt biztos benne, ki a vétkes, de Eszter ösztönösen mellé állt. Talán Nóra rémült arca miatt.
– Jól van, ne kiabáljon – enyhült meg a férfi. – Döntsük el, hívjunk rendőrt, vagy megoldjuk magunk között?
Végül abban maradtak, hogy nem várnak hivatalos intézkedésre. Telefonszámot cseréltek, és mindenki ment a maga útján.
– Köszönöm, hogy kiálltál mellettem – mondta Lilla, amikor visszaültek. – Pedig igazából én voltam figyelmetlen. Márk ki fog akadni… Már megint meghúztam az autóját.
A hangjából azonban inkább bosszúság, mint valódi félelem csendült ki; Eszter sejtette, hogy ebből nem lesz komoly veszekedés.
Az apjuk nagynénjének házát nehezen találták meg. Több helybélit is megkérdeztek, de senki sem tudott biztos útbaigazítást adni. Eszterben felmerült, hogy talán rossz címet kaptak, vagy az idős asszony már nem is él ott. Végül egy pecabotot szorongató férfi mutatta meg a helyes irányt.
– Mi van, ha elküld minket? – suttogta Eszter, amikor már a kapu előtt álltak.
– Nem fog – felelte Lilla határozottan. – Érzem, hogy nem.
Amint megálltak, a tornácra kilépett egy idős nő. Fakó ruhát viselt, kezében botot tartott. Az apjukra egyáltalán nem hasonlított, mégis azonnal felismerte őket.
– Lilla? Eszter?
A két nővér döbbenten nézett egymásra. Honnan tudja a nevüket? És hogyan ismerte fel őket első pillantásra? Egyetlen magyarázat kínálkozott: jó okkal jöttek ide.
– Gyertek csak be – intett az asszony. – Régóta várlak benneteket.
Bent friss kenyér illata keveredett a sparhelt füstjével. A falakon régi fényképek sorakoztak. Eszter tekintete rögtön megakadt egy képen: az apjuk nézett vissza rá, fiatalon, épp úgy, ahogy az emlékeiben élt.
– Tudta, hogy eljövünk? – kérdezte Lilla.
Az idős nő halványan elmosolyodott.
– A szívem súgta. Csak azt hittem, hamarabb érkeztek… Évek óta vártam már rátok.