Katalin Nyikolajevna ragyogó, hibátlan porcelánmosollyal az arcán egy apró, sötétkék bársonnyal bevont dobozt nyújtott felém. A vidéki étterem hatalmas báltermében körülbelül százötven ember dermedten figyelt. András üzleti partnerei, galériatulajdonosok, helyi hivatalnokok – mindannyian némán követték a jelenetet. A színpadon a zenészek félbehagyták a dallamot. Szinte öntudatlanul vettem át a dobozt. Amikor felnyitottam, a selyemmel bélelt belsőn egy hétköznapi, szürke építési ragasztószalag hevert.
— Neked hoztam, Eszterkém — emelte meg a hangját Katalin, hogy még a legtávolabbi asztaloknál is tisztán hallják. — Tessék, egy kis ragasztószalag, te szerencsétlen. Talán összeférceled vele azt a jelentéktelen életedet. Ma a fiam végre ráébred, kivel is él valójában.
A termen halk moraj futott végig. A szám teljesen kiszáradt, a nyelvem szinte odatapadt a szájpadlásomhoz. Ott álltam a terem közepén, méretre készített ruhában, mégis úgy éreztem magam, mint akit páncél nélkül löktek ki a porondra. Tucatnyi fürkésző tekintet szegeződött rám. Akkor még nem sejtettem, hogy ez az este valóban lezár egy korszakot – csakhogy nem az én életemben.
Három évvel korábban fogalmam sem volt arról, milyen belülről egy zárt elitklub világa. A gyerekkoromat Győr egyik külvárosi, ötszintes panelházában töltöttem. Édesanyám, Mária, csomagolóként dolgozott egy édességgyárban, esténként pedig takarítást vállalt egy patikában. A gyapjúkardigánja egyszerre árasztotta a vanília és a fertőtlenítőszer szagát. Huszonhárom éves voltam, amikor elveszítettem. Az orvosok csak széttárták a karjukat: a szervezete felmondta a szolgálatot az évekig tartó, megállás nélküli munka miatt.
Teljesen egyedül maradtam. Befejeztem az egyetemet, majd a megyei könyvtár ritka könyveket restauráló részlegén helyezkedtem el. Szerettem azt a csendet. A régi papír illatát, az enyves ragasztó finom szagát, ahogy óvatos mozdulatokkal új életet leheltem a málladozó lapokba. Ott nem volt helye képmutatásnak vagy hiú csillogásnak.
Egy hideg novemberi napon halkan kinyílt a műhelyem ajtaja. A küszöbön András állt. Egyszerű, sötétszürke pulóvert viselt, haját összeborzolta a szél. A dédapja naplóit hozta helyreállításra. Közel egy órán át beszélgettünk a XIX. századi bőrkötések sajátosságairól. Egyáltalán nem hasonlított arra, amilyennek egy építőipari birodalom örökösét képzeltem. A csorba bögrémből itta a kihűlt teát, viccelődött, és figyelmesen hallgatott.
A kapcsolatunk gyorsan elmélyült. András feltűnésmentes autóval járt, régi parkokban sétáltunk, utcai bódékból vett forró péksüteményt majszoltunk. Fél év elteltével azonban, amikor az apró konyhámban ültünk, komor arccal fordult felém.
— Eszter, valamire fel kell készítenem — gyűrögette idegesen a papírszalvétát. — A családom… pontosabban az anyám. Megszállottja a származásnak és a társadalmi rangnak. Nem fogadja el azokat, akik nem az ő köreiből valók. Próbára tesz majd, bántó megjegyzéseket tesz. Ne vedd a szívedre. Én mindig melletted állok.
Könnyedén legyintettem. Mit árthat egy középkorú nő? Legfeljebb morgolódik egy sort — gondoltam naivan.
Az első találkozásom Katalin Nyikolajevnával azonnal kijózanított. A családi birtok inkább hasonlított kiállítóteremre, mint otthonra: padlótól mennyezetig érő ablakok, gránitburkolat, antik bútorok mindenütt. A tágas előcsarnokban fogadott. Magas volt, kifogástalan frizurával, hideg, világosbarna tekintettel. Végigmért tetőtől talpig, a kissé kopott cipőmtől a kabátom gallérjáig.
— Nahát, restaurátor — jegyezte meg elnyújtott hangsúllyal, és még csak a kezét sem nyújtotta. — Milyen különleges és… szerényen fizetett elfoglaltság.
A vacsora alatt látványosan a férjével, László Eduárddal tárgyalta egy újabb ingatlan megvásárlásának részleteit, mintha ott sem lennék. Én pedig akkor még nem tudtam, hogy ez csupán az első felvonása annak a megalázó játszmának, amelynek igazi tétje csak később válik nyilvánvalóvá.