A tengerparti villáról folytatták a társalgást, mintha láthatatlan lennék. A beszélgetésük egyetlen pillanatra sem akadt meg miattam. A vacsora derekán Katalin a sótartóért nyúlt, és egy hirtelen mozdulattal felborította a poharát. A száraz vörösbor végigömlött a halvány blúzomon, és másodpercek alatt sötét folttá itta magát az anyagba.
— Jaj, de ügyetlen vagyok! — csapta össze a kezét színpadias rémülettel. — Teljesen tönkretettem. Bár az anyaga alapján nem lehetett túl drága darab. Az ilyesmit nem nagy veszteség kidobni.
András egy szó nélkül felállt, megfogta a kezem, és kivezetett a házból. Egy hónappal később csendben összeházasodtunk az anyakönyvi hivatalban. Nem volt lakodalom, sem vendégsereg. Katalin még csak meg sem jelent a szertartáson.
Attól a naptól kezdve az életem lassan, alattomosan megváltozott. Nem nyílt támadások értek, hanem finoman adagolt, alig tetten érhető szúrások. Katalin mesterien űzte ezt a játékot, úgy, hogy soha ne maradjon bizonyíték. A ritka családi összejöveteleken mindig az asztal szélére ültetett. Amikor bemutatott valakinek, csupán ennyit mondott: „Ő András felesége.” A rövid szünet, amit utána tartott, többet árult el bármilyen jelzőnél — mintha a mondat vége a levegőben lógott volna: egyelőre.
Nem sokkal később egyre gyakrabban bukkant fel nálunk Vivien. Egy befolyásos vállalkozó lánya volt, akivel Andrásnak évekkel korábban futó kapcsolata akadt. Vivien mindig kifogástalan, drága kosztümökben érkezett, és nehéz, szantálos illat lengte körül. Úgy mozgott a lakásban, mintha joga lenne hozzá.
— Andriskám, emlékszel, amikor a hegyekbe repültünk? — csacsogta teázás közben, miközben hátrasimította a haját.
Katalin meghatott mosollyal figyelte őket, majd felém fordult.
— Eszterkém, ti merre nyaraltatok gyerekkorodban? Győr mellett a telken? Annak is megvan a maga bája. Veteményes, szúnyogok…
Lenyeltem a sértést. Sokáig tűrtem. Aztán furcsa dolgok kezdtek történni. Először eltűnt az ezüst medálom — az egyetlen ajándék, amit anyámtól kaptam. Felforgattam az egész lakást, de nyoma sem volt. Később a munkahelyi belépőkártyám veszett el.
Egy délután Katalin bejelentés nélkül toppant be. Épp kétségbeesetten kerestem egy pendrive-ot, rajta fontos munkaanyagokkal. Kedves együttérzéssel csatlakozott a kutatáshoz, majd váratlanul a hűtőszekrény tojásos polcáról húzta elő.
— Eszter, drágám — nézett rám aggódó arccal. — Ez már kimerültség. A volt asszisztensemnél is így kezdődött. Elfelejtette, hová teszi a dolgait, egészen képtelen helyeken kerültek elő. A végén kiderült, hogy idegileg teljesen túlterhelt. Adok egy kiváló szakember telefonszámát.
A kezemben tartottam az adathordozót, és jeges borzongás futott végig rajtam. Biztos voltam benne, hogy nem tehettem a hűtőbe. Vagy mégis? Ettől a gondolattól ijedtem meg igazán. Jegyzetelni kezdtem a napi teendőimet, mindent leírtam egy füzetbe. András késő estig dolgozott, látta a karikás szememet, és szabadságot javasolt. Nem érzékelte azt a láthatatlan hálót, amelyet az anyja szövögetett körülöttem.
A második házassági évfordulónk előtt váratlan fordulat következett. Katalin egy reggel felhívott, és meglepően szelíd hangon beszélt.
— Eszter, sokat gondolkodtam. Ostobán viselkedtem. Te boldoggá teszed a fiamat, én pedig értelmetlen harcot vívtam. Szeretném jóvátenni. Szervezek nektek egy nagyszabású estét egy elegáns étteremben. Meghívom a megfelelő embereket. Fogadd ajándékként.
András homlokán ránc jelent meg, amikor elmeséltem.
— Nem stimmel ez az egész. Anyámat ismerve ennek ára lesz.
— Mégiscsak az édesanyád. Adjunk neki lehetőséget — kérleltem.
Elérkezett az ünnepi este. Az étterem fehér liliomokkal volt tele, az asztalokon kristálypoharak csillogtak. Vivien is ott volt, egy merész szabású ruhában tündökölt. László a terem szélén foglalt helyet, inkább az italával törődött, mint a társasággal.
Amikor a koccintások ideje jött, Katalin mikrofont ragadott. Hibátlan beszédet mondott a bizalom jelentőségéről és a családi összetartásról, majd ünnepélyes mozdulattal átnyújtott nekem egy sötét bársonydobozt, amelynek fedelét gondosan leragasztotta egy átlátszó szalaggal.