A doboz után kimondta azt a mondatát is az én értéktelen életemről.
Ott álltam dermedten, ujjaim között egy szürke fonalgombolyagot szorongatva. Katalin ekkor megnyomott egy gombot a távirányítón, és mögöttem a hatalmas kivetítő hirtelen életre kelt. A falon megjelent egy fénykép: a régi, málló vakolatú lépcsőházunk. Anyám a képen kopott dzsekiben állt, két nehéz bevásárlószatyor húzta lefelé a karját. Mellette én – alig több mint egy kamaszlány – olcsó gumicsizmában, szégyenlősen a kamerába nézve.
– Nézzék csak meg, kit hozott a fiam a családunkba! – csengett diadalittasan Katalin hangja. – Egy senkit a perifériáról. Egy lányt, aki azt hitte, megütötte a főnyereményt. Kiszívta belőle, amit csak lehetett, még emlékezetkiesést is színlelt, hogy sajnálatot csikarjon ki! És ez még nem minden!
A kép eltűnt, helyette egy hivatalos irat beszkennelt másolata jelent meg, pecsétekkel, aláírásokkal.
– Azt hazudta Andrásnak, hogy gyermeket vár, csak hogy magához láncolja! – folytatta. – Itt a dokumentum egy egészségügyi központtól, amely igazolja, hogy szó sem volt terhességről!
A teremben tapinthatóvá vált a döbbenet. Valaki zavartan köhintett, más undorral fordította el a fejét. A gyomrom görcsbe rándult. Soha, egyetlen pillanatig sem állítottam a férjemnek, hogy babát várok. Ez aljas koholmány volt. Andrásra néztem, de a torkom elszorult, hang nem jött ki rajta.
Ő lassan felállt. Az arca sápadt volt, szinte kővé dermedt. Odalépett az anyjához, szó nélkül kivette a kezéből a távirányítót, majd a saját telefonját csatlakoztatta a vetítőhöz.
– Ma reggel – szólalt meg halkan, mégis metsző nyugalommal, amitől több vendég feszengeni kezdett – a biztonsági szolgálatom vezetője átadott nekem egy érdekes merevlemezt. Megkértem, vizsgálja meg, ki lép be a lakásunkba, amikor nem tartózkodunk otthon.
A vásznon most a folyosónk kamerafelvétele futott. Jól látható volt, ahogy Katalin a saját kulcsával kinyitja az ajtót, besétál, az asztalról felveszi az ezüst medálomat, és a táskájába csúsztatja. A következő jelenetben a pendrive-omat teszi be a hűtőszekrénybe.
A társaság egyszerre hördült fel. Vivien, aki addig az egyik oszlopnál álldogált, hátrálni kezdett a kijárat felé. Katalin görcsösen markolta az asztalterítőt.
– Ez hamisítvány! – kiáltotta, de a hangja megremegett.
– A „terhességi igazolást” pedig Vivien intézte három nappal ezelőtt egy ismerősén keresztül – folytatta András, miközben üzenetváltásokról készült képernyőfotókat vetített ki. – Nem mondtam le a mai estét, anya. Azt akartam, hogy mindenki előtt megmutasd, ki is vagy valójában – azok előtt, akiknek a véleményére annyit adsz. De még ez sem a vége.
Újabb kép jelent meg. Egy kifakult, fekete-fehér fotó: egy testesebb fiatal nő állt rajta munkáskabátban, egy falusi disznóól deszkakerítése előtt.
– Itt mindenki Katalin asszonyként ismeri az anyámat, mint előkelő értelmiségi család sarját – mondta András keményen. – Ismerjék meg Ilona Kovácsot. Egy apró, Pécs környéki faluban született, egy gazdaságban dolgozott. Amikor Debrecenbe költözött, és megismerte apámat, az útlevélcserénél egyszerűen új személyazonosságot teremtett magának. Nevet változtatott, és kitörölte a múltját.
Anyósom megtántorodott. Az arca hamuszürkévé vált.
– Nincs jogod ehhez! – suttogta rekedten. – Mindent érted tettem!
Ekkor László nehézkesen felállt az asztaltól.
– Elég volt, Ilona – dörgött végig a hangja a termen. – Az első perctől tudtam az igazságot. Harminc éven át hallgattam. Tűrtem a fennhéjázásodat, a lekezelő megjegyzéseidet a pincérekkel szemben, a képmutatásodat. Azt hittem, kisebbrendűségi érzés, ami majd elmúlik. De amit ma műveltél… Holnap az ügyvédeim benyújtják a válókeresetet.
Katalin – vagy Ilona – arcát a kezébe temette. Az a gondosan felépített világ, amelyben évtizedekig élt, percek alatt omlott össze.
András ekkor elindult felém a termen át.