– László – folytattam higgadtan –, hónapok óta tűnnek el apróságok a lakásból. Nem akartam jelenetet rendezni. Csak azt szerettem volna, ha ti magatok látjátok meg, hogy ez nem puszta képzelgés.
A szobára sűrű csend telepedett. Mária elhallgatott, a rokonok is kerülték egymás tekintetét.
Erika továbbra is lehajtott fejjel ült, ujjai idegesen gyűrték a narancssárgára színeződött szalvéta szélét.
László lassan felállt a székről.
– Erika – szólalt meg tompa hangon –, felfogod, mit csináltál? Átjártál hozzánk, és… elvitted a dolgainkat. Én pedig még Katalint hibáztattam, hogy csak túlgondolja.
Erika felnézett. A szemében most először nem dac vagy fölény csillant, hanem kimerültség.
– Mit kellett volna tennem, Laci? – kérdezte halkan. – Nekem mindig minden félresiklik. Nálatok meg… rend van. Biztonság. Egy normális élet. Csak egy kicsit akartam érezni, hogy én sem vagyok kevesebb.
Megdermedt a levegő.
Abban a pillanatban őszintén megsajnáltam. Nem úgy, mint egy szerencsétlent, akit sajnálni illik, hanem mint valakit, aki saját magát zárta bele ebbe a szerepbe. De a részvét nem jelenti azt, hogy nincsenek határok.
Kivettem a táskámból a kis tükrömet, és felé nyújtottam.
– Erika – mondtam egyenletes hangon –, ez nem arckrém. Testre való bronzosító. A kézről sem könnyű lemosni. Gyere, segítek rendbe hozni, hogy emberhez méltóan mehess haza. De jegyezd meg: a hálószobámba rajtam kívül senki nem lép be. Ami az enyém, az az enyém.
Az ajka megremegett.
– Megaláztál.
A szemébe néztem.
– Nem én aláztalak meg. Te tetted ezt magaddal. Én csak nem voltam hajlandó tovább úgy tenni, mintha semmi sem történne.
Kimentünk a mosdóba. Adtam neki szappant, papírtörlőt, megmutattam, hogyan dörzsölje le a felszínt anélkül, hogy még jobban szétkenné. Nem prédikáltam. Csak nő a nőnek.
Amikor visszatértünk, a születésnapi vacsora folytatódott, de a korábbi hangos jókedv nélkül. És ez így volt rendjén. Néha a vidámság valaki más hallgatásán áll, és amikor az a hallgatás megszűnik, minden összeomlik – utána viszont könnyebb levegőt venni.
Két nappal később Erika újra megjelent nálunk. Most csendesen. Nem volt nála ajándéktáska, és a rúzs sem csillogott a kezében.
– Katalin… beszélhetnénk? – kérdezte az előszobában.
László mögötte állt, szótlanul. Olyan ember benyomását keltette, aki most értette meg először, hogy a „család” nem mindig egyenlő az igazsággal.
Erika egy neszesszert nyújtott felém.
– Összeszedtem, amit találtam. Talán nincs benne minden… egy részét már… elhasználtam. Sajnálom.
Átvettem. A kis minták, a szempillaspirálom, a kézkrémem – még a szájfény is ott volt.
– Köszönöm – feleltem.
Nagyot nyelt.
– Nem fordul elő többé. Tényleg. Csak… megszoktam, hogy hallgatsz. Azt hittem, ha nincs szó róla, akkor szabad.
Bólintottam.
– Most már nem hallgatok.
Este, miután elment, László odalépett hozzám.
– Katalin… meg tudsz bocsátani?
Nem csináltam belőle drámát. Kinőttem már abból.
– Azt szeretném, ha legközelebb előbb hinnél nekem – mondtam egyszerűen. – Mielőtt túl késő lesz.
Csendesen bólintott, majd levette a felső polcról a bevásárlószatyromat.
– Felteszem a teát. A citromot is én szeletelem fel. Azt hiszem… én is hozzászoktam, hogy mindent szó nélkül elintézel.
Figyeltem, ahogy a konyhában ügyetlenkedik a vízforralóval, és arra gondoltam: néha egyetlen kis tégely nagyobb változást hoz, mint ezer kimondott szó.
Nem azért, hogy bárkit megleckéztessünk.
Hanem mert jó olyan otthonban élni, ahol tisztelnek.