Aztán meghallottam a hajszárító zúgását. Rövid szünet következett, majd csobogni kezdett a víz a fürdőben. Lépések a parkettán… végül az a különös, sűrű csend, ami csak akkor telepszik a lakásra, amikor valaki nagyon is tudja, hogy olyasmivel foglalatoskodik, amit nem lenne szabad.
Néhány perc múlva Erika kilépett a szobából.
Tényleg csinos volt. A haja gondosan beszárítva, a szeme hangsúlyosan kihúzva, rajta egy vadonatúj, testhez simuló ruha, mintha egy divatplakátról lépett volna le.
– Na, mit szóltok? – fordult meg a tükör előtt az előszobában.
– Kifejezetten jól nézel ki – válaszoltam őszintén.
Elégedetten elmosolyodott.
– Tudtam. Induljunk akkor. László, ne totojázz!
A kerületi kávézóba mentünk, egy egyszerű, családias helyre. Fehér abroszok borították az asztalokat, halkan szólt valami háttérzene, a falakon művirágok lógtak. Mária az asztalfőn ült, látható büszkeséggel. A rokonság szépen összegyűlt: nagynénik, unokatestvérek, gyerekek.
Erika már az első perctől magára vonta a figyelmet.
– Anyu – jelentette ki jó hangosan –, olyan ajándékot találtam neked, hogy ragyogni fogsz tőle!
Mária arca felderült.
Én László mellett foglaltam helyet, és csendben maradtam. Tudtam, hogy nincs szükségem sietségre. Az idő most nekem dolgozik.
Eleinte minden rendben zajlott. Koccintások, saláták, nevetés. A hangulat oldott volt.
Aztán feltűnt valami.
Erika időnként az arcához nyúlt. Először csak futó mozdulattal, mintha megigazítaná a haját. Később egyre gyakrabban. Végül felállt, és kiment a mosdóba. Gyorsan visszatért, nedves tenyérrel, mintha az imént mosta volna meg az arcát.
De hiába.
A bronzosító krém a kávézó fényében egészen másképp viselkedett. Nem adott napbarnított hatást, nem tűnt „üdének”. Inkább foltos lett, mintha ecsettel próbált volna nyarat festeni magára. Ráadásul mindent összekent: a hófehér szalvétát, a ruhája gallérját.
– Erika – hajolt oda Mária halkan –, nem folyt meg az alapozód?
Erika túl szélesen mosolygott.
– Csak rosszak itt a fények, anyu. Ezek a sárga lámpák…
László közelebb hajolt hozzám.
– Katalin… te is látod ezt?
– Látom – feleltem csendesen.
Erika ismét eltűnt a mosdó irányába. Amikor visszajött, a szempillái nedvesek voltak – nyilván próbálta lemosni. De minél inkább dörzsölte, annál jobban elmaszatolódott az egész.
– Jaj, Erika – szólalt meg az egyik nagynéni, aki sosem kertelt –, miért lettél ilyen narancssárga? Ez valami pakolás?
Az asztalnál hirtelen csönd támadt. Páran úgy tettek, mintha nem hallanák, de a pillantások beszédesek voltak.
Erika idegesen tette le a poharát.
– Miért foglalkoztok ezzel? – remegett a hangja. – Allergiás reakció… talán a halra.
Mária ijedten csapta össze a kezét.
– Úristen! Hívjunk mentőt?
László összevonta a szemöldökét.
– Miféle allergia? Reggel még semmi bajod nem volt.
Ekkor Erika rám nézett. Egyenesen a szemembe. Abban a tekintetben benne volt a félelem, a düh és a felismerés: lebukott.
Közelebb hajolt Lászlóhoz, de olyan hangerővel suttogott, hogy én is tisztán hallottam:
– László… az a krém. Kataliné. Ott volt az asztalon. Csak egy kicsit használtam belőle. És az…
László úgy húzta ki magát, mintha arcul ütötték volna.
– Elvetted Katalin krémjét? Engedély nélkül?
Erika erőltetetten mosolygott.
– Nem loptam el… csak kölcsönvettem. Elfogyott az enyém, és sürgős volt. Azt hittem, nem tűnik fel neki.
A „nem tűnik fel” hangosabban csengett, mint az összes korábbi koccintás.
Mária arca elvörösödött.
– Erika! Miket beszélsz?
Erika lesütötte a szemét.
László rám pillantott, tanácstalanul, szinte gyermeki zavarral.
– Katalin… ez igaz?
Játszhattam volna a nagyvonalút. Mondhattam volna, hogy semmiség az egész.
De elegem lett az apróságokból, amelyek idővel szokássá nőnek.
– László – kezdtem nyugodtan, és éreztem, hogy most végre minden szem rám szegeződik.