Azt hittem, legalább elgondolkodik. Ehelyett csak legyintett.
– Neked mindig minden gyanús, ha túlságosan beleéled magad – zárta le a témát László. – Erika rendes lány. Neki így is épp elég baja van.
Ez a „neki most nehéz” nálunk afféle varázsmondat volt. Mint egy pecsét, ami mindenre felmentést ad. Ha Erika hibázott, ha kölcsönkért, ha eltűnt valami – csak ennyit kellett mondani, és máris ő lett az áldozat.
Eltelt egy hét. Erika ismét megjelent. Ezúttal nem üres kézzel, hanem konkrét kéréssel.
– Laci… – kezdte halkan, és gondosan kerülte a tekintetemet. – Segítenél? Pár napra kellene egy kis pénz. Van egy részletem, elszámoltam magam, és most szorít a határidő…
László nagyot sóhajtott, mint aki ismét a világ terhét veszi a vállára.
– Mennyiről van szó?
– Tízről… – vágta rá gyorsan, majd korrigált. – Vagyis inkább tizenkettőről.
Ott ültem mellettük, lassan kavargattam a teámat. Nálunk elvileg közös volt a kassza, mégis László döntött minden ilyen ügyben, mintha kizárólag az ő pénzéről lenne szó.
Odaadta. Természetesen.
Erika arca felragyogott.
– Jaj, köszönöm! Amint tudom, visszaadom, ígérem, csak most ez a…
Nem bírtam tovább.
– Erika, biztos vagy benne, hogy vissza is fogod adni?
Felém fordult. A szája mosolygott, de a tekintete már nem volt barátságos.
– Katalin, most komolyan? Úgy nézek ki, mint aki nem fizeti meg a tartozását?
László rám nézett, mintha én tettem volna tönkre az ünnepi hangulatot.
– Kati, kérlek, ne kezdd el.
Akkor értettem meg igazán: vele nem lehet beszélni. Amint kényes területre tévedünk, bezárkózik, mint egy kulcsra zárt szekrény. Érvekkel nem jutok be.
Ha nem hallja meg, majd látni fogja.
És Erika… neki is meg kellett tapasztalnia, hogy ami másé, az nem azért hever ott, mert gazdátlan.
A lehetőség váratlanul jött.
Az anyósa, Mária néni hetvenötödik születésnapjára készültünk. Egyszerű asszony, de szereti, ha „megadják a módját”: terített asztal, házi saláták, torta gyertyákkal, közös fotók, hosszú koccintások.
– Katalin – mondta telefonon –, csak kérlek, ne vitatkozzatok Erikával. Tudod, érzékeny mostanában. Egyedül van, nehéz neki.
Megint ez.
– Mária néni, nem lesz semmi vita – feleltem nyugodtan. – Megyünk, felköszöntjük, rendben lesz minden.
Két nappal az ünnepség előtt betértem egy hétköznapi drogériába. Nem elegáns üzletbe, csak egy olyanba, ahol akciós samponokat raknak ki a bejárathoz, és a krémek az alsó polcon sorakoznak.
Vettem egy apró tégely testre való bronzosítót. Olyat, amitől „szebbnek tűnik a láb”, „egyenletesebb lesz a bőr”, „napbarnított hatás”. Nem volt drága, viszont makacs – ha foltot hagy, azt nem könnyű lesikálni.
Otthon elővettem a kedvenc arckrémemet. A lányom hozta egy utazásról; ritkán használtam, inkább csak különleges alkalmakkor. Úgy vigyáztam rá, mint valami törékeny porcelánra.
Az arckrémet áttettem egy jellegtelen, egyszerű dobozba, filccel ráírtam: „arc”, majd feltettem a legfelső polcra, oda, ahol a gyógyszereim és a varrókészletem vannak. Tudtam, hogy Erika oda nem nyúl.
A szép, eredeti tégelyt viszont ott hagytam a hálószobai fésülködőasztalon. Jól látható helyen. Szinte kínálta magát.
Nem voltam büszke a tervemre.
De elegem volt abból, hogy mindig én alkalmazkodom.
A születésnap reggelén Erika mindenki előtt érkezett.
– Laci, beugranék hozzátok készülődni – közölte telefonon. – Otthon fúrnak a szomszédok, por van mindenhol, és a tükröm is borzalmas. Nálatok megcsinálhatnám a hajam?
László még csak rám sem nézett.
– Persze, gyere nyugodtan.
Erika egy nagy táskával állított be, és azzal az arckifejezéssel, ami azt sugallta: ez már eldöntött tény.
– Katalin – szólt oda menet közben –, bemegyek a hálóba, gyorsan összekapom magam.
– Rendben – feleltem higgadtan. – Csak siess.
A konyhában maradtam, uborkát szeleteltem a dobozba – Mária néni kérte, hogy vigyünk „valami saját készítésűt, mert a cukrászdában minden drága” –, és közben figyeltem.