Nem tartozom azok közé a nők közé, akik egy eltűnt kis tégely miatt jelenetet rendeznek.
Komolyan mondom. Ötvenhat éves vagyok, huszonnyolc évet töltöttem a kerületi könyvtárban, és az életemben a „milyen kellemetlen” mindig előrébb állt, mint az, hogy „mondd ki, amit gondolsz”. A szemérmesség nálam alapbeállítás, a nyílt konfrontáció valahol hátul porosodik.
Egy dolgot viszont megtanultam: ha valakinek egyszer kényelmes valami, előbb-utóbb természetesnek veszi.
Lászlóval csendesen élünk. Nem dúskálunk a pénzben, de panaszkodni sincs okunk. Egy kétszobás, egyszerű lakás a miénk, nem luxus, nem „európai stílusú”, de rendes és tiszta. Szeretem, ha a konyhában almaillat terjeng, a hálóban pedig frissen mosott ágynemű fogad. László pedig azt szereti, ha munka után békén hagyják.
És van még valami, amit nagyon szeret: a húgát.
Erikát.
Három évvel fiatalabb nála. Néha az az érzésem, László nem is testvérként, inkább pótpapaként tekint rá – annyira óvja és mentegeti. Erika kétszer ment férjhez, most egyedül él, éppen „önmagát keresi”, és körülötte mindig történik valami: az egyik állás nem megfelelő, a főnök elviselhetetlen, vagy épp „egy nőnek jár a szép élet”.
A szép életet pedig Erika legszívesebben más pénzén valósítja meg. Csak ez nem rögtön derült ki.
Apróságokkal kezdődött.
– Katalin, hová tetted a szájfényed? – kérdeztem egyszer magamtól a tükör előtt állva.
Biztos voltam benne, hogy megvolt. Halvány árnyalat, kis tubusban. Hétvégenként kentem fel, csak hogy ne úgy nézzek ki, mint egy fáradt asszony a buszról leszállva.
Eltűnt.
Felforgattam a neszesszeremet, kihúztam a fiókokat, átnéztem a táskámat, még a konyhapolcra is benéztem, hátha a gyógyszerek mellé tettem le. Sehol sem találtam.
Aztán felszívódott az új szempillaspirál is. Majd az a pici parfümminta, amit apró örömként őrizgettem. Végül a kézkrém, amit a lányomtól kaptam újévre: „Anya, vegyél végre jót, megérdemled.”
Először magamat hibáztattam. A szétszórtságomat.
Aztán megjelent Erika.
Mindig zajosan érkezik: csapódik az ajtó, betölti a hangja az előszobát, zörög a szatyor a kezében.
– Katiii! – nyújtotta el a nevemet, és már ölelt is. – Csak beugrottam egy percre, iszom egy teát. Laci, itthon vagy?
László kidugta a fejét a szobából.
– Gyere, Erika. Mi ez a jókedv?
– Mert az élet szép! – jelentette ki, és úgy vonult be a konyhába, mintha az övé lenne. – Van cukor? Citrom? Edzés után vagyok, muszáj regenerálódnom.
Az „edzés” nála rugalmas fogalom volt. Ma edzőterem, holnap diéta, holnapután pedig „most áramlásban vagyok, ne zökkentsetek ki”.
Teázott, süteményt majszolt, nevetgélt.
Aztán felállt.
– Beszaladok a fürdőbe, kezet mosok. A buszon olyan koszosak voltak a kapaszkodók…
Eltűnt.
Eltelt öt perc.
Amikor visszajött, leült, és ugyanott folytatta a történetet, ahol abbahagyta.
És akkor, azon a napon, először villant belém valami: nem a fürdőből hallottam zajt, hanem a hálószobánkból. Halk, óvatos neszt, mintha valaki kihúzna egy fiókot, majd finoman visszatolná. Nem csapódott, nem zörgött – csak diszkréten mozdult.
Erika tud nagyon halkan mozogni. Főleg, ha oka van rá.
Nem szóltam. Akkor még nem.
Mert ha kimondom, az már vád. Bizonyíték nélkül pedig a vádló kerül kellemetlen helyzetbe. És hetekig hallgathatnám: „Komolyan a húgomra gyanakszol?”
Másnap összeszedtem a bátorságomat, és Lászlótól kérdeztem, mintha csak mellékesen jutott volna eszembe:
– Laci… tegnap Erika nem ment be véletlenül a hálóba?
Fel sem nézett a telefonjából.
– Minek ment volna? Kati, már megint képzelődsz?
– Nem, semmi különös – feleltem nyugodtan. – Csak úgy kérdeztem.