– Anya, ez így nem igazságos! Miben különb ő nálam?
– Ne viselkedj gyerekesen, Eszter. Már nem vagy kislány, ideje lenne érettebben gondolkodnod – felelte hűvösen az anyja.
– Ti sosem szerettetek igazán – csúszott ki Eszter száján keserűen.
– Ne beszélj ostobaságokat – csattant fel ingerülten az apja. – A döntés megszületett. Erről nincs több vita.
– Ha így állunk, akkor én sem maradok itt tovább – vágta rá a lány, felkapta a kabátját, és kiviharzott a szülői lakásból.
A háttérben öccse, Márk, aki eddig némán figyelte a jelenetet, félhangosan odavetette:
– Menj csak. Kevesebb ember, több levegő.
Az anyja hallgatott. Az apja is. Meg voltak győződve róla, hogy helyesen cselekedtek.
Eszter családjában mindig az apa, Gábor volt a meghatározó alak. Az utolsó szó mindenben az övé volt, és ezt senki sem kérdőjelezte meg. Az édesanya, Krisztina, rendszerint háttérbe húzódott, és feltétel nélkül elfogadta férje álláspontját.
Amikor Eszter születése után két évvel világra jött Márk, Gábor boldogsága határtalan volt. Úgy tekintett a fiúra, mint valami különleges ajándékra, amelyet az élettől kapott. Büszkén újságolta mindenkinek, hogy megszületett a fia, az örököse. Krisztina osztozott a lelkesedésében. Kívülről nézve úgy tűnt, mintha első gyermekük érkezett volna, annyira magával ragadta őket az esemény. Eszter érkezésekor azonban nem volt ekkora ünneplés.
Pedig a kislány csendes, problémamentes baba volt. Nem hisztizett, nem követelt állandó figyelmet, így kevés idő jutott rá. Gyakran hagyták egyedül a kiságyban, ahol békésen eljátszott, anélkül hogy sírt volna. Később, amikor már nagyobb lett, betették a járókába a játékai közé, ő pedig türelmesen elfoglalta magát, míg a szülők a saját dolgukkal törődtek. Ez így kényelmes volt mindenkinek.
Márkkal azonban egészen más volt a helyzet. Ő már csecsemőként is állandó figyelmet igényelt. Krisztina alig léphetett ki a szobából, azonnal felsírt. A kisfiú mellett mindig ott kellett állni, különben hangos tiltakozásba kezdett. Eszter közben megtanulta, hogy egyedül is elboldoguljon. Márk érkezése után szinte láthatatlanná vált a családban.
Az évek során ez a különbségtétel csak erősödött. A szülők minden energiájukat és anyagi lehetőségüket a fiúra fordították. Ami maradt, az jutott Eszternek. Ha új ruha vagy cipő került szóba, elsőként mindig Márk igényeit vették figyelembe. Neki új darab járt, Eszternek gyakran használt is megfelelt. Gábor szerint ez teljesen természetes volt. Krisztina nem ellenkezett, sőt idővel maga is így gondolkodott.
Eszter hétéves korától zongorázni szeretett volna tanulni. A szülei azzal hárították el a kérését, hogy a lakás túl kicsi egy ekkora hangszerhez. Néhány évvel később azonban, amikor Márk vetette fel ugyanezt az ötletet, hirtelen mégis akadt hely a nappaliban. Nemcsak zongora érkezett, hanem egy idős zenetanárnő is, aki házhoz járt órákat tartani.
Márk lelkesedése nem tartott sokáig; pár hónap múlva megunta a gyakorlást, és az órák abbamaradtak. A hangszer viszont maradt. Eszter titokban próbálta rajta kitanulni a dallamokat, de ezért rendszeresen szemrehányást kapott. A szülők attól tartottak, hogy kárt tesz benne, hiszen el akarták adni – bár ez valahogy mindig elmaradt.
Ha Márk drága játékot kért, szinte azonnal megkapta. Eszter kívánságaira rendszerint hosszú magyarázat volt a válasz arról, miért nem fér bele a családi költségvetésbe. Többnyire pénzhiányra hivatkoztak. A lány azonban észrevette, hogy amikor az öccse kér valamit, a szükséges összeg valahonnan mégis előkerül.
– Egy fiúnak szüksége van számítógépre – jelentette ki Gábor ellentmondást nem tűrően. Így Márk hamarosan saját gépet kapott.
Eszter akkor csendesen csak ennyit kérdezett:
– És nekem?
A levegő megfeszült körülötte, és a válasz még váratott magára.