A válasz végül megérkezett.
– Ugyan már! Két számítógépet vegyünk? Az rengeteg pénz. Ha szükséged van rá, kérd el a bátyádtól, majd kölcsönadja egy kis időre – mondta az apja leereszkedő hangon. Az anyja ezúttal sem szólt semmit. Hallgatása egyetértést jelentett.
Eszter szívéhez közel állt a kötés, de fonalat csak nagy nehezen kapott.
– Minek az? – legyintett Krisztina. – Úgyis csak időtöltés, semmi komoly. A fonal drága mulatság. Bontsd le a régit, és készíts belőle valami mást.
A lány így tett. Újra és újra lebontotta, amit elkészített, majd kezdte elölről. Közben arról ábrándozott, hogy ha egyszer felnő, annyi puha, színes fonalat vásárol majd magának, amennyit csak szeretne. Köt majd kedvére, amíg bele nem fárad – és ha elfogy, vesz másikat. Megveszi azokat a játékokat is, amelyekről gyerekként csak álmodhatott: a műanyag kiskonyhát, az apró edénykészletet, a báli ruhás babát, a biciklit. Festéket is szeretett volna. Igazi, tubusos olajfestéket. Meg akarta tanulni a festészetet, komolyan, nem csak úgy félvállról. Egyelőre azonban csupán beszáradt tempera állt a rendelkezésére. A képei ennek megfelelően középszerűre sikerültek. Segítséget kérni otthonról felesleges lett volna – előre tudta a választ: drága, fölösleges pénzkidobás, csupa hóbort.
Az érettségi után Eszter saját erejéből jutott be az egyetemre. Egy közeli városba költözött, kollégiumban kapott helyet. A szülei ugyan küldtek pénzt, de minden alkalommal megjegyezték, meddig kell még eltartaniuk a „gyereket”, mikor áll végre a saját lábára.
Fájt neki ez a hozzáállás. Más hallgatók történeteiből azt hallotta, hogy a családjuk büszke rájuk, érdeklődnek, támogatják őket. Nála ez valahogy sosem így működött.
Közben Márk is leérettségizett. Nem sikerültek jól a vizsgái, így a pontszámai nem voltak elegendők az állami férőhelyhez. A szülők ezért fizetős képzésre íratták be, amihez még hitelt is felvettek.
– A tanulás a legjobb befektetés – hangoztatta Gábor. Krisztina bólogatott. Márknak ráadásul nem kellett kollégiumba mennie: az intézmény szinte a szomszédban volt, így továbbra is otthon lakott.
Diploma után Eszter munkát talált, és egy volt évfolyamtársával közösen bérelt egy szobát. A kiadások így vállalhatók maradtak. Esze ágában sem volt visszaköltözni a szülői házba. Nem fűzték meleg emlékek a gyerekkorához, és nem érezte a honvágyat sem. A kapcsolatuk ritka és távolságtartó maradt. Többnyire ő telefonált, udvariasan érdeklődött az otthoni hírek felől, mire hosszú beszámolókat kapott arról, milyen remekül halad Márk, milyen ügyes, és milyen nagyszerű tervei vannak. Az ő elképzelései kevéssé izgatták a szüleit. Amikor azonban megtudták, hogy a diploma megszerzése után nem tér haza, hanem önálló életet kezd egy másik városban, meglepő módon örültek.
– Így van rendjén, ügyes vagy – jegyezte meg Krisztina. Szinte ez volt az egyetlen alkalom, amikor Eszter nyílt dicséretet kapott. Korábban az eredményeit többnyire természetesnek vették, különösebb elismerés nélkül.
A lány szorgalmasan dolgozott, túlórákat vállalt, és minden fillért félretett. Esténként a lakótársával a jövőről beszélgettek. Eszter tervei merészek voltak: saját otthont akart.
– Te aztán nem aprózod el, Eszter! – ámuldozott a barátnője. – Ha téged hallgatlak, még én is elhiszem, hogy ez tényleg elérhető.
– Miért ne lenne az? Fiatalok vagyunk, céltudatosak, tele energiával – felelte Eszter határozottan, és a szemében ott csillant valami rendíthetetlen elszántság.