– Mi akadályozna meg bennünket? – tette még hozzá akkor elszántan. – Hazamenni sem szeretnék, jól érzem itt magam. A férjhez menés ráér később. Előbb saját lakás kell. Ezt már eldöntöttem.
– Garzon? Ugyan már! Az alig több egy lyuknál, azt is túlzás lakásnak nevezni – nevetett fel gúnyosan az apja, amikor meghallotta a hírt. – Ráadásul miért pont azon a környéken? Ott aztán soha…
– Köszönöm a gratulációt, apa – vágott közbe Eszter halkan, majd megszakította a hívást.
A könnyei azonnal kicsordultak. Nem értette, miért érezte olyan sürgetőnek, hogy megossza velük az örömét. Talán abban bízott, hogy végre elismerést kap. Most már bánta az egészet.
Pedig büszke volt magára. Egyedül vitte véghez, önerőből. Igaz, a hitelt még hosszú évekig fizetnie kellett, de a lakás már az övé volt, és többé nem szorult senkire. A lelkesedés szinte szétfeszítette, ezért tárcsázta a szüleit, megerősítést remélve. Ehelyett az apja hosszan sorolta a döntés hibáit, félmosollyal a hangjában. Szerinte ostobaság volt sietni. Várnia kellett volna, gyűjteni még, és akkor egy rendes egyszobásba fektetni, nem egy „ilyen kis dobozba”.
– Elegem van a várakozásból – mondta ki hangosan, amikor már csak a néma lakás hallgatta. – Mostantól úgy élek, ahogy én akarok. Senki nem dirigál nekem.
Néhány héttel később váratlan hívás érkezett.
– Eszterkém, gyere haza, szükségünk lenne rád – szólt bele a telefonba az édesanyja. Ritkaság volt, hogy ő keresse.
Krisztina elcsukló hangon közölte, hogy meghalt a testvére, Balázs. A férfi ugyanabban a városban élt, nem messze tőlük, mégis évek óta alig beszéltek. Eszter már gyerekként megérezte, hogy valami feszültség húzódik köztük. Azt suttogták, Balázs sokat ivott. Mégis dolgozott, valahogy mindig talpon maradt, és soha nem kért segítséget. Egyszer kivételével.
Eszter akkor tizenhárom lehetett. Élénken emlékezett arra a délutánra. Balázs bácsi beült a konyhába, apja nem volt otthon. Krisztina teát tett elé, majd fintorogva megjegyezte, hogy alkoholszagot érez. A férfi egy hosszú történetbe kezdett, amelynek a vége az lett, hogy elfogyott a pénze, és kölcsönt szeretne – nem is keveset. Az anyja kérlelhetetlen maradt. Nemcsak visszautasította, de azt is a fejéhez vágta, hogy többé be ne tegye ide a lábát.
Eszter szívét összeszorította a sajnálat. Ő másként őrizte Balázs emlékét. Arra a nagybácsira emlékezett, aki papírból hajtogatott vele csónakot és repülőt, aki egyszerű bűvésztrükkökre tanította, és mindig hozott valami apró édességet. Márkkal valahogy sosem találta meg a hangot, ami Esztert egyszerre töltötte el büszkeséggel és bűntudattal. Balázsnak nem lett családja, gyermeke sem született. A kölcsönkérés után végleg megszakadt a kapcsolat.
Most pedig Krisztinát, mint legközelebbi hozzátartozót értesítették a halálhírről. Kiderült, hogy Balázs évek óta nem ivott, letette a poharat. A munkahelyén tisztelték, sokan készültek eljönni a búcsúztatására. Az anyja ezért kérte Esztert, segítsen a szervezésben. Nem akarták vendéglőben tartani a torát, inkább a saját lakásukban látták volna vendégül az embereket.
„Persze – futott át Eszter fején. – Egy étterem sokba kerülne. Így olcsóbb. És ehhez kellek én…”